Amikor Balázs felkért a kiállításának megnyitására, először azon gondolkodtam el, vajon miért éppen egy festőt kér fel egy szobrász arra, hogy beszéljen a munkáiról.

 

Persze klasszikus értelemben egyikünk sem igazán festő- vagy szobrászalkat. Én legalábbis nem az a napi nyolcórás, Kossuth Rádió-s festőművész vagyok, aki az állványa előtt kis ecseteivel megváltja a világot. És Balázs sem az a klasszikus szobrász, aki egy tízkilós – javítsanak ki, ha rosszul mondom – Samu kalapáccsal alakítja a formarendszerét. Nem vés, nem kalapál, de azért a végeredmény tekintélyesen nehéz és alig mozdítható. Ahogy egy tisztességes szoborhoz illik.

Festőként itt, a szobrászok szentélyében nem feltétlenül érzem magam komfortosan. Bevallom, én a falakra ösztönösen képeket kívánok. De ahogy újra néztem Balázs munkáit, egyre inkább arra jutottam, hogy talán éppen ezért van értelme annak, hogy most én állok itt. Más anyaggal és más eszközökkel dolgozunk, mégis van valami, ami összeér. És ki tudja, talán közben én is megszabadulok egy kicsit a saját táblakép-fétisemtől.

 

Festőként régóta a gesztus, a folyás, a gravitáció, a véletlen és a kontroll kapcsolatát vizsgálom. A Flumen sorozatomban azt keresem, mi történik akkor, amikor elindítok egy mozdulatot, de annak végkimenetelét már nem kizárólag én határozom meg. A festék folyik, terül, ütközik, keveredik. A mozdulat, az anyag, a gravitáció és az idő együtt hozzák létre azt, ami végül képként előttünk marad.

A gesztus ebben az értelemben nem pusztán a kéz mozdulata. Gesztus lehet az is, hogy elindítom az anyagot, majd bizonyos mértékig hagyom, hogy megtalálja a maga útját. A folyásban a forma még nem végleges. Keletkezik és változik. A művész beavatkozik, irányít, de nem feltétlenül uralja teljes egészében.

 

Számomra ez a gesztusfestészet egyik alapvető kérdése: a kép nem feltétlenül egy előre elgondolt forma megvalósítása. A kép esemény is lehet.

Aztán egyszer csak a mozgás megáll.

Ami addig esemény volt, formává válik.

És talán éppen itt kezdődik számomra Veres Balázs műveinek kapcsolata a festészettel.

 

Mi történik akkor, ha ugyanezt a gondolatot kivisszük a festészet síkjából a térbe?

A gesztusfestészetben a folyékony anyag mozgása nyomot hagy a felületen. A szobrászatban viszont a képlékeny anyag mozgása maga válhat formává. A gesztus kilép a síkból, tömeget kap, testet ölt.

 

Ehhez pedig a beton különösen izgalmas anyag. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni rá, mint valami véglegesre: súlyos, kemény, szilárd és maradandó. Pedig mielőtt mindezzé válik, a beton folyik. Képlékeny, terül, felveszi környezetének formáját, engedelmeskedik a gravitációnak, majd egyszer csak megszilárdul. Vagyis minden betonforma magában őrzi egy korábbi folyékony állapot emlékezetét.

Balázs munkáiban ezt még érdekesebbé teszi a pigment használata. A szín nem egyszerűen rákerül a kész betonfelületre, hanem az anyag részévé válik. Áramlik, keveredik, rétegződik, majd vele együtt szilárdul meg.

  

Ami a festészetben nyomként marad a felületen, itt anyaggá és testté válik.

Balázs azonban nem egyszerűen szabadjára engedi az anyagot. A folyással szemben megjelenik egy másik erő: a geometria. Rácsok, rombuszok, metszések, hajtások és térbe forduló síkok szervezik a műveket. Mintha a tudatosan létrehozott rend találkozna az anyag természetes mozgásával.

 

És talán éppen ebből születik ezeknek a munkáknak a legfontosabb feszültsége:

rend és esetlegesség,
konstrukció és gesztus,
geometria és áramlás,
kontroll és véletlen.

Talán ezért érzem festőként is közel magamhoz ezeket a műveket.

 

És talán itt ér össze igazán a gesztusfestészet és a szobrászat. Nem azért, mert ugyanazt az esztétikai nyelvet beszélik, vagy mert a szobor festménnyé, a festmény pedig szoborrá szeretne válni. Hanem azért, mert az anyag egyik esetben sem pusztán passzív eszköz.

Az anyag maga is formateremtő erővé válik.

A művész elindít egy folyamatot, alakítja, reagál rá, de nem uralja teljes egészében. Belép a gravitáció, a sűrűség, az idő, a véletlen és az anyag saját természete. Ami végül előttünk marad, ennek az együttműködésnek a lenyomata.

 

Maga a gesztus.

És persze ott van az örök kérdés is: ez művészet?

Mindenkit szeretnék megnyugtatni: Veres Balázs esetében biztosak lehetünk benne, hogy az.

Mert ami itt létrejön, nem pusztán egy technológiai folyamat vagy az anyag véletlenszerű viselkedésének eredménye. Ezek a munkák felismerhetően és megismételhetetlenül az övéi. Döntések, tapasztalatok, kontroll és elengedés eredményei. Balázséi.

 

De attól a pillanattól, hogy itt állunk előttük, nézzük és értelmezzük őket, és talán általuk egy kicsit másképpen látjuk az anyagot, a mozgást, a festészet és a szobrászat közötti határt, egy kicsit már a mieink is.

Egy rendszer, amely már nem mozog.

Köszönöm Balázsnak a meghívást, Önöknek pedig a figyelmet.

 

Megtekinthető: október 2-ig, hétköznapokon 10:00–18:00 között. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Epreskert Bajza utca 56, Budapest 1062

 

Fotók: Kádár Viktor, az MKE engedélyével / sajtóképek.