A Barabás Lajos kurátori koncepciójának jegyében létrejött kiállítás ugyan a geometrikus absztrakt művészet hagyományából indul ki, a három alkotó mégis saját kortárs szemléletével gondolja tovább az 1910-es évektől kibontakozó irányzatot. Munkáikban közös, hogy mindig jelen van valami, ami ellenáll a könnyű értelmezésnek: egy váratlan optikai helyzet, egy különös térélmény vagy egy apró elmozdulás, amely kizökkenti a nézőt a statikus befogadásból.
Olga Ząbroń elsősorban azért izgalmas, mert nem áll meg a hagyományos táblaképnél: a mostani kiállításon formázott vásznai, térbe kilépő objektjei kerülnek fókuszba. A fő falon szereplő négy vörös, hiányokat felmutató körök úgy hatnak, mintha a körülöttünk levő világból kimetszett darabok lennének, amelyeknek épp annyira fontos a formájuk, a vastagságuk, mint a felületen megjelenő érzékeny, rezgő vonalrendszerek, amelyekre az alkotó erővonalakként tekint. Ezek a finom, sűrű struktúrák megbontják a geometriai formák zártságát, optikai játékokat idéznek, miközben a konkrét művészet hidegségét is ellensúlyozzák. A szigorúan szerkesztett alakzatok ezen erővonalak által kvázi lélegezni kezdenek.
Bors Györgyi munkáinál első pillantásra szintén a hűvös tárgyilagosság, a kimért pontosság és a szinte steril térélmény dominál. A Kockahámozás című sorozat darabjai látszólag kapaszkodók nélküli, homogén térben lebegő, komplex kockaszerkezeteket mutatnak. Éles kontúrok, analitikus felépítés, szétszabdalt formák jelennek meg rajtuk, mintha a sci-fi világ geometrikus látomásai lennének. Csakhogy minél tovább nézzük ezeket a képeket, annál inkább kibillennek ebből a látszólagos tökéletességből. Ha közelebb lépünk, feltűnik, hogy valójában semmi sem teljesen szimmetrikus. A nézőpontok elcsúsznak, a perspektíva folyamatosan változik, a szigorúnak tűnő szerkezetek pedig apró bizonytalanságokat rejtenek. Az elsőre egységes szürkének látott felületek is számtalan finom árnyalatból épülnek fel.
Ez a formai rétegzettség Bors Györgyinél nagyon személyes jelentést kap. A kocka hámozása az önmegismerés folyamatának allegóriájává válik: annak a befelé tartó útnak, amely során az ember rétegről rétegre próbál közelebb jutni önmagához. A geometria így nem hideg rendszerként jelenik meg, hanem egy belső folyamat képeként. Így e művekben egyszerre van jelen a racionális szerkesztettség és valami nehezen megfogható, szürreális és érzéki minőség.
A teljesség és a hiány kérdése is hangsúlyosan megjelenik ezekben az olajképekben, ahogy Botos Péter üvegszobraiban is, amelyek mindig attól függően változnak, hogy éppen honnan nézzük őket. A fény és a néző mozgása folyamatosan újrarendezi ezeket a munkákat. Az egyik posztamensen például ott szerepel Malevics előtt tisztelgő kockája, amely szürkékből, áttetsző és sötét rétegekből épül fel. Ám ez a zártság csak látszat, a kocka közepén valójában át lehet nyúlni, mégsem könnyű észrevenni, hol nyílik meg a forma.
Ez az optikai játék adja Botos Péter műveinek egyik legizgalmasabb feszültségét. Amit tömörnek látunk, az részben üres; amit átlátszónak gondolunk, az bizonyos nézőpontból elzár… Szobrai folyamatosan becsapják a szemet, miközben éppen arra kényszerítenek, hogy ne higgyünk az első benyomásnak.
Nagyon izgalmas, hogy mindhárom művész hihetetlen precizitással dolgozik: tiszta kontúrokkal, pontos illesztésekkel, gondosan kialakított felületekkel és megfelelő csiszolásokkal. Mégsem önmagában a tökéletes rend érdekli őket. Sokkal inkább az a pillanat, amikor a kiszámítható szabályosságba belép valami, egy apró elmozdulás, hiba vagy játékosság. Olga Ząbroń munkáin például a formák ugyan pontosan szerkesztettek, mégis ott vannak rajtuk ezek az érzékeny, kézzel festett vonalrendszerek, amelyek hordozzák a kéz remegését, az esetlegességet, amitől megbomlik a geometria szigora. Bors Györgyinél a látszólagos szimmetria mögött húzódik meg ez a bizonytalanság: a rend mögött ott van a belső mozgás, a szétszedés és újrarendezés folyamata. Botos Péternél pedig az anyaga hozza létre ezt a játékosságot: üvegszobrai hibátlanul szerkesztettek, mégis: a fény, a tükröződések folyamatosan játékba hozzák a tekintetet és megzavarják az érzékelést.
Meglepő módon mindhárom művésznél jelen van egyfajta transzcendens minőség is, még ha ez nem látványos vagy direkt módon jelenik is meg. A művek ugyanakkor mindig túlmutatnak azon, amit első pillantásra meglátunk bennük, mintha a kimért geometria mögött ott vibrálna egy érzékenyebb, bizonytalanabb, megfoghatatlanabb réteg. Bors Györgyinél a kockák belseje felé vezető út válik belső, szinte spirituális mozgássá, Botos Péternél is minden műben ott van a látható mögött meghúzódó láthatatlan dimenzió, Olga Ząbrońnál pedig az erővonalak pulzálása teremti meg ezt a hangulatot.
Náluk a transzcendencia tehát nem pátosszal telített, hanem a művek finomságaiban jön létre: mindhárom művész ugyanis olyan tereket hoz létre, amiben mindig van valami megfejthetetlen, valami titokzatos, valami rejtett. Amit nem lehet azonnal detektálni és ami csak a kontemplációban válik érzékelhetővé. Így válik értelmezhetővé a kiállítás címe is: Space–Time/Tér–Idő, hiszen ezen alkotók nemcsak a térről, hanem az időről, sőt: kifejezetten a befogadás idejéről is gondolkodnak.
A Space–Time/Tér–Idő című kiállítás augusztus 19-ig látogatható a Platán Galériában (1061 Budapest, Andrássy út 32.).
