„Látja Isten, hogy állok a napon. / Látja árnyam kövön és kerítésen. / Lélekzet nélkül látja állani / árnyékomat a levegőtlen présben.” (Pilinszky János: Apokrif)
Dinamika és statika dichotómiája – mint beszéd és nyelv, a kölcsönös kizárás mozzanatát mellőzve – kódol, értelmez, kijelöl, egyszóval lakályossá teszi a már bejártat, ugyanakkor világra nyílt habitussal fordul az ismeretlen felé. Az öt kiállított „tárgy” erre a feladatra vállalkozik: megkeresni a mélységben lüktető szubjektum leg-lényegét (és sajátos eljárásmódok révén kitermelni azt).
Komplex ismeretelméleti dimenziókat bogoznak ki. Az identitás, az átmenet, a határhelyzet vagy – mint Kollár Dávid kiállításmegnyitójában állt – a lehetőségtér mind olyan fogalmi mezők, melyek az ábrázolt terek közti intellektuális kötőanyagot biztosítják. Közös bennük a rizomatikus szerveződés. Az a fikciós szint ugyanis, melyben működnek, csak a felszínen ágyazódik az út kronotoposzának lineáris szerkezetébe, amennyiben az a kiindulási pont és a célpont közti mozgást mediálja.
Az út téridő-perspektívája létbe veti az úton lévőt. Találkozások, változások, elágazások sorozata váltja egymást, és az egyirányú mozgás mögé hálózati viszonyrendszert rajzol fel. Egyúttal reflektálnak arra is, hogy minden realizálódó eset magában rejti a maga alternatíváit is, azaz – Paul Auster szavaival – „a valóságban benne van az, ami megtörténhetett volna, de nem történt (…), az egyetlen testben való élet kínja az, hogy egy adott pillanatban csak egy úton járhatsz, bár mehettél volna másikon, teljesen más cél felé.” A képzelet játéka az utat rizómaszerűen szálazza szét, melyben a leélt vagy leélendő élet megalapozottnak, stabilnak és változatlannak tűnő koncepcióját az esetlegesség, a variabilitás és a változékonyság váltják.
Ennek tankönyvszerű példáját mutatja Lakatos Dóra Félúton című munkája. A 3D animációs technológiával készült kisfilm főszereplője Victor, akit közvetlenül a halála után szembesül kiüresedett életével. A halál (le)zártságának szigorát a macska képében felbukkanó révész semlegesíti, aki felajánlja Victornak, hogy egy korábbi döntését felülírhatja, így (talán) értelmet csiholhat belé.
Az út képzetét az életével számot vető öregember toposzával defektálja, mert a lineáris időkontinuumból hurkot képez. Az alteritás radikalizálja az életút tapasztalatát, hiszen a „Másik”-ban potenciális erőforrást lát, amelyet metaforikusan használ fel az optimalizálás érdekében. A remény sajátos pragmatista etikát rajzol ki, a „szükségszerű” helyére a „helyes”-t állítja. Nem az a lényeg, hogy Victornak mit kell tennie, hanem hogy miket tehet, és ezek közül mi szolgálja a tartalmas élet megvalósulását.
Hagyományosabb módon dolgozza fel az út kronotoposzát Marton Balázs Continuum és Magas Zoltán Lélegző városok – Kilencedik emelet című műve, ugyanakkor formabontóbb módszerrel. Mindkettő az interaktív videójátékos formulához nyúl. Marton művének hőse jellegzetes, egymásból nyíló tereket jár be, ezzel jelképezve az élet mondhatatlan egyediségét, amit az út végén a halál uniformizál, azaz a rizomatikus mozgást annak elkerülhetetlen vége egyneműsíti. Magas más irányba tereli a befogadó figyelmét.
A Unity játékmotor felhasználásával a kiállítás kurátorának, Dr. Mayer Évának Lélegző városok című festmény-sorozatát dolgozza át – a szerző szavaival – „bejárható térdramaturgiává”. Magas Zoltán – aki a megnyitón végigvezette a közönséget a projekt alakulástörténetén, a jövőbeli terveken, és aktívan értelmezte saját alkotói pozícióját, valamint képi metaforáit – a vertikalitás dimenziójával dolgozza egybe a szülés és születés egzisztenciális kérdéseit. Az emeleteken megjelenő szimbólumok, mint egymásra rétegződő epifániák térítik el a lentről a fenti emeletekre történő út determinisztikus vonalát.
A képzőművészet hagyományosabb módjaihoz nyúl a maradék két installáció. Kecskés Dóra A szavak súlya című, vegyes technikával (Arduino, 3D nyomtatott [PETG] modellek, sörkarton és üveg) készült munkája immár anyagi reprezentációval dolgozik. Fajsúlyos tónussal dramatizál kortárs problémá(ka)t. Egy RGB fénygyűrű köré készített gömbmonolit bántalmazó szavakat artikulál, annál hangosabban, minél közelebb érünk hozzá. A befogadót tehát aktívan bevonja a mű egészébe, az út célja a monolittal való közelség kialakítása.
Ezzel együtt szándékos feszültség-generálásra alapozza hatásmechanizmusát, hiszen ahogy az alkotás két szereplője (befogadó és monolit) között csökken a távolság, úgy vonnak a szavak egyre markánsabb határt köztük. Ez ontológiai tétet biztosít Kecskés alkotásának, az út koncepcióját a fokozódó cezúrával lékeli meg. Végül absztraktabb eljárással él a kiállítás legsikerültebb eleme, Szirtes Nikolett Ez nem gyerekjátéka. A 3D nyomtatással készült társasház lakásai szabályos rendben sorakoznak fel, melynek szomszédsági viszonyrendszerét az emeltek és lakások között cikázó fénynyaláb huzalozza át.
Az út ebben az esetben szolidáris kapcsolatmintázatok felvázolására szolgál, míg a kollektív élményekre reflektáló rizomatikus túlfeszültség egy szabálytalan hasadás képében mételyezi meg a lakóközösséget. A statika és dinamika dialektikus konfrontációját explikálja, amennyiben e feszültség állapotrögzülését a helyrebillentés reményével állítja szembe.
Szirtes alkotása hatásosan keretezi a kiállított műtárgyakat. A meghasonlottság, a pszichológiai és szociális nyomás egymásra vetülése, illetve a halálra születettség abszurditása képzi az ÉN-TÉR-KÉP gondolati magvát. Az ábrázolt térvetületek átjárható egészet alkotnak, míg mindegyikük összehasonlíthatatlanul egyedi horizontját vonja meg a létérzékelésnek. Mindazonáltal az út képzete és a rizomatikus mozgás összehangolása a tárlat legnagyobb erénye.
képek: Magyar Műhely Galéria sajtóképek.
Az ÉN–TÉR–KÉP / SELF–SPACE–MAP című kiállítás június 19-ig látható a Magyar Műhely Galériában (1072 Budapest, Akácfa utca 20.).
