Derkovits-ösztöndíjas Tóth-Szunyog Júlia munkái nem közvetlen válaszokat kínálnak erre a kérdésre, hanem olyan helyzeteket teremtenek, amelyekben e fogalmak jelentése fokozatosan elbizonytalanodik. A kiállításnak otthont adó felvidéki várhosszúréti Andrássy-pince kulturális terének pinceboltozatos kialakítása már önmagában is megkérdőjelezi a természetes és az ember alkotta (mesterséges) terek közötti egyértelmű határvonalakat.
A falak textúrája, a kőpadló egyenetlensége és a boltozatok ívei olyan benyomást keltenek, mintha nem épített, hanem szervesen kinőtt térben állnánk. Központi tengelyén vörös szőnyeg húzódik végig, ami a tárlat egyik legerősebb vizuális eleme. Geometrikus, erőteljesen szerkesztett forma, kijelöli a néző útját és a teret is felosztja. A szőnyegre helyezett magformákból kiinduló gyökerek „halkítják le” ezt a mesterségesen kijelölt tengelyt és oldják fel annak szigorúságát.
Nem csupán a kiállítás térhasználatában, hanem Tóth-Szunyog Júlia alkotói módszerében is megjelenik a természetes és a mesterséges közötti határ elbizonytalanítása. Munkáinak egyik meghatározó sajátossága, hogy nem törekszik az anyag teljes kontrolljára, hanem együttműködik annak saját tulajdonságaival és természetes viselkedésével. E szemlélet művészettörténeti párhuzamaként említhető Giuseppe Penone életműve, aki már az 1960-as évek végétől olyan műveket hozott létre, amelyekben a természet nem pusztán alapanyagként, hanem a formaalakítás aktív résztvevőjeként jelent meg. Korai munkáiban beavatkozott a fák növekedési folyamatába, majd teret engedett annak, hogy a természet a maga ritmusa szerint alakítsa tovább a művet. Tóth-Szunyognál ugyanez a szemlélet figyelhető meg a gyökerekkel való munkában. A gyökerek nem pusztán nyersanyagok, amelyeket előre meghatározott forma szolgálatába állít, a művek létrejöttében maga a növényi anyag viselkedése is alakító tényező. Amikor a gyökér kitölti a számára kijelölt teret, vagy amikor természetes szerkezetét megőrizve válik a kompozíció részévé, akkor a művész és az anyag közösen hoznak létre egy formát.
Másik fontos kapcsolódási pont Penone és Tóth-Szunyog Júlia művészete között az emlékezet kérdése. Mindkét alkotó olyan természetes anyagokkal dolgozik, amelyek nem veszítik el eredeti karakterüket a művészi beavatkozás során. A gyökér, a nád vagy a sás olyan hordozók, amelyek őrzik saját növekedésük történetét. Az anyag így formai elemként és saját múltjának tanújaként is jelen van a művekben.
Ugyanakkor lényeges hangsúlyeltolódás is megfigyelhető a két alkotó között. Giuseppe Penone munkáiban elsősorban az ember és a természet kölcsönös tükröződése kerül előtérbe. Tóth-Szunyog esetében ezzel szemben inkább a természetes és a mesterséges kategóriáinak bizonytalanná válása válik hangsúlyossá. A kiállítás címében megfogalmazott Mesterséges? kérdés pontosan erre irányítja a figyelmet. Míg Penone azt vizsgálja, hogyan hagy nyomot az ember a természetben és a természet az emberben, addig Tóth-Szunyog inkább azt kérdezi, hogy egyáltalán elkülöníthető-e még egymástól a természetes és az ember által formált világ.
E kérdés a kiállítás egyes műveiben konkrét formát is ölt. A Menedék című alkotás központi motívuma az oltalmazás és a befogadás gesztusa. A felfelé nyíló nádkötegek védelmező szerkezetet rajzolnak ki, melynek belsejében a gyökerekből kialakított forma a bölcső által őrzött élet csíráját idézi elénk. Ebben a képben a megtermékenyülés, mint természetes folyamat és az olykor szükségszerű emberi beavatkozás, mint mesterséges megtermékenyítés párhuzama is felsejlik. A két szint között azonban nem éles a határ, ami mesterségesen elindított folyamatként jelenik meg, az végső soron ugyanúgy természetes fejlődésbe fordul át, és az így létrejövő élet ismét a természet rendjéhez tartozik. Az objektumban a nád és a gyökér találkozásából létrejövő forma olyan egyetemes tapasztalatokra utal, mint az eredet, a megtartás és az átalakulás.
A hátsó falon elhelyezett nagyméretű, nyírfakéregből készült mű a természetes forma és a tudatos szerkesztés viszonyát vizsgálja. Távolról nézve szigorúan szerkesztett, szimmetrikus kompozícióként jelenik meg, közelebbről azonban feltárul a felület szabálytalansága és az anyag természetes eredete. Nem véletlen, hogy a kiállítás több pontján olyan formákkal találkozunk, amelyek valami másra emlékeztetnek, textilre, szárnyra, hajóra, bölcsőre vagy éppen testi struktúrákra. Ezek az asszociációk azonban soha nem válnak egyértelművé. S épp ebben rejlik a tárlat egyik legizgalmasabb aspektusa. A kiállítás arra mutat rá, hogy maga az emberi kultúra sem választható el a természettől. Ahogyan a búzaszem nemesítése, a növények termesztése vagy a környezet alakítása évszázadok óta természetes emberi gyakorlat, úgy ezek a tevékenységek egyúttal mindig beavatkozást is jelentenek a természet rendjébe. A természetes és a mesterséges határa így korántsem olyan egyértelmű, mint elsőre gondolnánk.
Ezért a kiállítás végső kérdése nem az, hogy a látott tárgyak természetesek-e vagy mesterségesek. Sokkal inkább az, hogy miért ragaszkodunk ehhez a megkülönböztetéshez. Lehet, hogy a címben feltett kérdésre nem kapunk egyértelmű választ, ám éppen ez adja a látottak „termékenységét”: olyan gondolkodási tér tárul elénk, amelyben a mesterséges többé nem a természetes ellenpontjaként jelenik meg, hanem annak egyik lehetséges folytatásaként vagy kibontakozásaként. Erre utalhat a művész saját megfogalmazása is, amikor a kiállítás célját úgy írja le: „hogy megtörténhessen a megtermékenyítés”. Talán neki sem voltak konkrét válaszai, hanem a gondolatok, asszociációk és új nézőpontok megtermékenyítésére gondolt…
Fotók: Tóth-Szunyog Júlia jóvoltából, engedélyével.
