Hat kiállító művész alkotásai körszerű hálózatban vesznek körül bennünket, sűrűsödő térbeli rendszerként vannak jelen a Kahan Art Buda hatalmas hangárépületében. Fenti analógiám nyomban érthetővé válik, ha a függőlegesen kiemelkedő vagy vízszintesen elhelyezkedő, vagy szinte vízen lebegő, a horizontális és/vagy a vertikális síkot felhasító vagy éppen összetartó munkákat az előbbi „gömbszerű csomópontokként” látjuk. Az azokat összekötő, egymásra ható „pálcikavázak” pedig a maguk láthatatlanságában is tetten érhetők.

 

És bár úgy tűnhet, ezek az alkotások nagyon is a helyükön állnak, ráadásul masszívan, én mégis azt állítom, hogy ez a percepció nem teljesen felel meg az igazságnak. Ezek a szobrok, mint a kiterjeszthető játéklabda, lélegeznek – pulzáló rezonanciateret generálnak ebben a hatalmas csarnokban. Mi pedig mindennek a közepén állunk, tehát nem mi irányítjuk – most épp a kezünk helyett a befogadói tekintetünkkel –, hanem nagyon is a művek hatnak ránk – „domain expansion”: azaz tartománynak, működési mezőnek, szabályokkal bíró térségnek mondanám ezt a különös jelenséget. Ám nem pusztán térfoglalás történik, hanem egy saját törvényekkel működő valóságréteg, hadd éljek ezzel a kevert kifejezéssel – anyagdomain – vetült rá, nyílt meg fizikai valóságterünkben.

 

A térbeli, körkörös elhelyezkedés egyszerre idézhet archaikus rituális helyszínt, ipari maradványmezőt vagy akár egy poszthumán adóállomást: egy ember utáni, egyfajta hetvenes évekbeli arecibói üzenetközvetítést, amely a végtelen űrben kering vizuális információkkal az egykor volt emberi civilizációról, várva, hogy egy másik létforma dekódolja. De egyetlen konkrét asszociatív ernyő alá nem lehet fogni a kiállításon szereplő alkotásokat, ahhoz túl öntörvényűek, zavarba ejtően visszahúzódnak a saját felségterületükre. Az azonban bizonyos, hogy ezek a fémtestek jeleznek egymásnak, és mi, látogatók ennek a vas-, fém- és acélanyagba kódolt kommunikációnak a terébe léptünk be, ahol a hangár sem puszta háttér, hanem felerősítő közeg: akusztikus, vizuális és térbeli szívkamra. A körplasztikák saját gravitációs mezőbe húznak be – be kell lépnünk az alkotások érzékelési rendszerébe, fizikailag körbejárni sűrűségüket, kiterjedésüket, térfogatukat, testileg megtapasztalni őket. Viszont amint keringési pályára, frekvenciacsatornára hangoljuk magunkat, a testünk feletti kontroll elvész.

 

Becskei Andor, Boros Miklós János, Gergely Réka, Gilly Tamás, Kecső Kristóf és Nagy Dániel szobrai brutális erőtérként vonzanak magukhoz, majd egy bizonyos pontjukhoz érve megfordul a pólus, és nagy erőhatással taszítanak el ellentétes irányba, egy másik alkotás felé, egy másik fizikai és mechanikai szabálymezőre dobva. Az egyik ív elrugaszkodási pontként, mintegy csúszdaként működik, míg egy magába csavarodó tengely centripetális forgást tartogat: Kecső Kristóf és Nagy Dániel egy-egy szobrának a teret, a látvány pozitív és negatív felületét felszabó íve kierkegaard-i zuhanásba lök. A hasonlat szerint a zuhanás érzete a végtelen szabadságból fakad. A szobrok két íve néhol kések pengéiként közelednek egymáshoz – mintha apróra zsugorodott testem grandiózus obeliszkek között préselődne át – ez a fenségesség nyújtotta szorongás olyan, mint az a szédülés, amit a mélybe bámuló ember tapasztal. Nem a mélység, avagy a végtelenbe nyúló látvány okozza a szédülést, hanem az ember saját szabadságáé: a lehetőségé, hogy leugorhatunk, ami egyszerre vonz és megrémít.

 

Eseményhorizont-szerű határt képez Becskei Andor, Boros Miklós János, Gilly Tamás és Gergely Réka egy-egy műve is. A pozitív és negatív formák, a geometrikus üregek, az organikusan dinamikus esőhálók, a lecsupaszítottan felnagyított környezeti elemek körül kialakuló terek olyan peremet alkotnak, amelynél a néző tekintete ‘átbillen’ az anyagról, a felületről, a tömegről a kivágott térre. Gravitációs csapdákra, vizuális sűrűsödési pontokra. Működik a relativitáselmélet: az alkotások súlyosnak tűnő tömege, sűrű, pengeélesen, robusztusan vagy finoman ívelő anyaga idődilatációt képez – ahogy az űrben egy erős gravitációs mezőben az idő lassabban telik, úgy változik meg e munkák körül is. Az anyag kikényszeríti a ‘saját idejéhez való adaptációt’.

 

A vas, a fém és az acél megformálásánál a hőtágulás (dilatáció), a hőmérséklet-változásnál bekövetkezett térfogat- és méretváltozás, az izzás, lágyulás, kalapálás, hajlítás, vágás és hegesztés – egy korábbi intenzív fizikai esemény, aktus kihűlt állapota, egy ‘megszilárdult csend’ tapasztalható a szobroknál. Hőemlékezeti testekként vannak jelen, a forma őrzi a mozgás és a megformálás rögzült emlékét. Hiszen ahogy a test emlékszik egy ritmusra vagy egy légzésre, úgy őrzik ezek az anyagok is az alakítás egykori intenzitását.

 

Mindegyik alkotásnak ‘fémbőre’ van, ez pedig emlékező membránként teszi egyszerre láthatóvá, hogyan merítenek a művészek az ipari modernitás örökségéből, miként formálják az anyagot saját praxisukban és alakítják annak kulturális történetét a kollektív emlékezet számára, és milyen lenyomatot hagynak a kortárs művészeti szcénában. A fém már rég túllépett pusztán ipari alapanyag voltán, súlyosan hordozza magában a kulturális és személyes emlékezetet: olyan felület, amely magán viseli egy technikai korszak lenyomatát (visszautal rá, miközben időn kívül is helyezi azt), és a vele dolgozó ember gesztusait, érzéseit, művészeti kérdéseit, felvetéseit egyaránt.

 

Fontos megismételnem még egyszer: az itt látható fémtestek bőre tehát határ, lenyomat, érzékelő felület, valamint a külső erőhatások bensővé vált emlékezeti hordozója. Ugyanakkor emlékezeti térként működtetik az alkotások a maguk körül létrehozott második, negatív szobrászati eseményt is: az árnyékot, a hiányt, a takarást, a légüresnek tűnő sűrűséget, a pozitív és negatív formák légzésszerű ritmusban váltakozását. Mindez nem egymást kizáró ellentétek, hanem egymást aktiváló pólusok.

 

Az alkotások így egyszerre tárják fel önmaguk feszültségi, ugyanakkor formaalkotó dimenziójukat, és tartják ki nyugalmi pillérüket. Olyanok, mint egy inga mozgásának ritka pillanatai: a lendület már összegyűlt, az újraindulás lehetősége jelen van, de az anyag egy pillanatra csendben tartja ezt az energiát.

Ez a nyugalom nem passzivitás. Inkább felhalmozott energia, átmeneti egyensúly, a forma lélegzet-visszatartása. Olyan pillanaté, amelyben az ipari anyag mintha emberi tulajdonságot venne fel: visszatartja a levegőt, emlékezik a mozdulatra, és várja a következő impulzust.

 

Hogyan tudunk a mellkasunkat szorító érzés, a testünket uraló rezonanciatér közepette mi is újraindulni, újra levegőt venni, aktív testként jelen lenni a térben? Becskei Andor, Boros Miklós János, Gergely Réka, Gilly Tamás, Kecső Kristóf és Nagy Dániel segítenek ebben, hiszen ezen a határmezsgyén való alkotásban már otthonosan mozognak: az ipari és rituális, a nehéz és légies, a zárt és átjárható, a hideg és hőemlékezetet hordozó, az ember nélküli és mégis gyakorta antropomorf karakterű vagy az antropocén lenyomatot őrző formaalkotásban.

 

A Beyond Industry című kiállítás az anyagról szól – az ember után. Az ember közvetlen alakjában hiányzik a művekből, de jelen van a beavatkozásban, a nyomban, a léptékben, az anyaghoz való közeledés gesztusaiban. Talán ezért hatnak ezek a szobrok lélegző testekként is: nem élő organizmusok, hanem emlékező anyagok. A látogatóra pedig az a feladat vár, hogy az automatizált, AI-világban újratanulja az anyaggal való találkozást, az ősi, érzéki és történeti kapcsolatfelvételt.

 

Fotók © Hegyháti Réka / Kahan Art Buda jóvoltából, engedélyével.

 

A Beyond Industry című csoportos kiállítás (kiállító művészek: Becskei Andor, Boros Miklós János, Gergely Réka, Gilly Tamás, Kecső Kristóf, Nagy Dániel; kurátorok: Farkas Tiffany és Mohácsi András) a Kahan Art Budában (1116 Budapest, Gyapot utca 4.) szeptember 30-ig látogatható.