Paul Gauguin sokak szerint a képzőművészet legvitatottabb alakja. Az utóbbi évtizedekben a revizionista művészettörténeti irányzatok, a popkulturális narratívák és a modern progresszív, úgynevezett woke diskurzusok olyan radikális vádakkal vették körül, amelyek megpróbálják őt manipulatív bűnbakká vagy ragadozó gyarmatosítóvá formálni, miközben valójában a kompromisszummentes alkotás önkéntes mártírja volt.
A Gauguin személyét érintő vádak és konteók két fő csoportba sorolhatók: Van Goghot érintőkre, és Tahitin elkövetettekre. Közös vonásuk, hogy valamennyien a festő halála után születtek, mikor már nem tudta magát tőlük megvédeni, tehát élete folyamán senki sem sérelmezte őket, pedig a „bizonyítékok” jelentős részét maga írta vagy festette, így azokat bárki elolvashatta vagy megtekinthette a kiállításokon. Jelen cikkben az első, Van Gogh-csoportba tartozó „vádakkal” foglalkozom.
A Van Goghhal kapcsolatos konteók kivételesen már Gauguin életében megkezdődtek és Van Goghtól indultak ki, mivel Gauguin volt az első, aki megszerezte néhány napraforgós képét Theótól, amit Van Gogh mindvégig sérelmezett, mintha Gauguin „meglopta” volna. A valóság ellenben az, hogy Gauguin nagyon is tisztességes csereüzlet alapján kapta meg őket Theótól egyik saját tájképéért cserébe, és rendkívül nagy becsben tartotta őket. Jóval bicskanyitogatóbb ennél a hírhedt tokiói „Yasuda-napraforgók” esete. E nemzetközi műtárgypiaci lavinát 1997 októberében egy neves brit oknyomozó újságíró és művészeti szakértő, Geraldine Norman indította el a The Sunday Times hasábjain. Norman azt állította, hogy a japán biztosítótársaság által 1987-ben, akkori abszolút világrekordot jelentő 24,75 millió fontért megvásárolt Váza tizenöt napraforgóval című kép csupán hamisítvány. Az elmélet kitalálója szerint a művet Gauguin és a jámborságáról közismert Émile Schuffenecker hamisította, Van Gogh halála után. A gyanú legfőbb esztétikai alapja és kiindulópontja paradox módon az a durva, olcsó juta zsákvászon volt, amelyet a Sárga Házba érkező Gauguin hozott magával Párizsból, hogy kisegítse pénztelen barátját, tehát ugyanaz a durva zsákszövet, amelyet Gauguin előszeretettel használt és amire a híres Van Gogh-portrét is festette. Geraldine Norman és a hozzá csatlakozó kritikusok a juta nehéz textúráját, és az azon lévő vastag, sűrű festékréteget ügyetlen hamisító bizonytalan, „sáros” ecsetkezelésének hitték. Csakhogy mivel Van Goghot hamisítani ekkor még abszurd lett volna, illetőleg a két gyanúba kevert festő sohasem követett el semmilyen hamisítást, így 2002 márciusában az amszterdami Van Gogh Múzeum laboratóriumi és röntgenvizsgálatai végleg lemosták a vádat. Bebizonyították, hogy a kép teljes mértékben eredeti, és nemhogy nem gyengébb a többinél, hanem a technikai küzdelem diadala: Van Gogh zseniálisan használta ki a Gauguin-féle zsákvászon mély barázdáit, hogy a sárga monokrómiának monumentális, plasztikus mélységet adjon. A hordozóanyag anyagi valósága így söpörte le a huszadik századi műtárgypiaci konteót.
Továbbiakban olvasható:
- • Valóban Gauguin okozta Van Gogh fülének elvesztését, vagy csupán egy sokat ismételt művészettörténeti legenda él tovább?
- • Mennyiben okolható Gauguin Van Gogh mentális összeomlásáért, és mit árulnak el erről a korabeli levelek?
- • Hogyan formálta két rendkívüli alkotó rivalizálása a modern festészet történetét és egymás művészetét?
- • Milyen technikai, szemléletbeli és szimbolikus különbségek választották el Van Goghot és Gauguin-t, miközben közös célt kerestek a festészet megújításában?
