Ha egyetlen szóba akarom sűríteni mondandóm lényegét, akkor azt mondom, Révész Tamás csendtana az, amely a nyolcvan kiállított fényképe által ma láthatóvá és megismerhetővé válik. Az ő képi világa olyan, akár az emberi szív; nem kell megnyitni (mint egy kiállítást), mert megnyílik magától is. Ha kellően kíváncsi vagy rá és figyelsz, együtt dobban veled, feléd fordul, megszólít, viszonozza az érdeklődést, és egyszer csak közöd lesz hozzá, hiszen rólad, rólunk szól. Révész Tamás hisz a kép tapintatában: karakterétől idegen bármiféle tolakodás, szellemi lökdösődés; ő mindig hátra húzódik, elvegyül, takarásban marad. Ügyesen álcázza magát, nehogy gyorsan rájöjjünk, mi, gyanútlan szemlélők, hogy valójában mozaikokból, „apró semmiségekből” összeálló önéletrajz-kiállítás tanúi és tettestársai vagyunk. A „hétköznapi jelenetek”, „jelentéktelennek tűnő részletek” és emlékfoszlányok jelenséghalmazaiból egyfajta művészi párlat formájában végül csak a kicsontozásig egyszerű lényeg marad meg: hatvanhárom alkotó év személyes-személytelen krónikája.
Képei a maguk visszafogott módján arra hívják fel a figyelmet, hogy minden különbözőségünk ellenére egymásra vagyunk utalva. Összetartozunk. És az összetartozás sokkal nagyobb felelősséggel jár, mint az elkülönülés. Csendes bölcsesség ez, az idén nyolcvanéves művész kockacukornyi szent tudása, aki képeiben a létezés apró titkait, a világ szépségét és az ember ember voltát is segít felfedezni. Mert Révész Tamás szereti az életet, és aki szereti az életet, az szereti az embereket is. Nem mindenkit persze, az giccsbe hajló túlzás lenne, ám a maga szinte észrevétlen, semleges alapállásból induló empátiájával mindvégig objektívnek tud maradni. Ami persze nem azonos a szenvtelenséggel. Akkor sem, ha műveiben nincs feloldódás, nincs feloldozás, semmi érzelmi túlfűtöttség, csak a tovább! imperatívusza van, a holnapi álom hajszolása, a létezés őrlőmalmai.
Hajoljunk közelebb a képekhez; megéri. Mindenfajta önkifejezési forma, így a fotográfia is, a psziché leletmentő kísérlete, egyszerre teremtő és megőrző gesztus. Azt latra tenni ugyanakkor, hogy a fényképész ösztönös zsenialitással elkapott, szinte költői pillanatfelvételei vagy a dokumentum értékű társadalmi és etnikai riportképek foglalnak-e el az életműben fontosabb helyet, olyan lenne, mintha azon vitatkoznánk, hogy a bibliai özönvíz mikor volt: májusban vagy szeptemberben? Értelme esetünkben annak lehet, ha megnézzük, mik, miért és milyen sorrendben kerültek egy fedél alá.
Szemünk szigonyán azonnal fennakad, hogy Révész egyik, azóta ikonikussá vált munkája, Az utolsó orosz hadtest kivonulása Magyarországról, a könyv és a kiállítás metszéspontján, tartalmi és kronológiai centrumában kapott helyet. Ez az első színes kép, előtte csak 1960 és 1990 között, itthon készült, fekete-fehér alkotások láthatók, utána csak külföldön született színes és fekete-fehér egyedi képek, illetve sorozatok szerepelnek. Egészen a hazatalálás révészi metaforájaként értelmezhető 2023-as keltezésű utolsó alkotásig, amely által a Toldy Gimnázium tornatermébe kukkanthatunk be.
Hatvanhárom év krónikája, hol halkabb, hol játékos-ironikus felütéssel. A rendszerváltás előtti Magyarországról olyan gyöngyszemeket találunk itt, mint az 1960-as keltezésű nagyanya portréja, az utcaseprők, a kertépítők majálisa, a miskolci gyártelep látképe, az ecseri piac, vagy a máriapócsi búcsú együtt imádkozó fejkendős asszonyai! A földbe ásott vályogviskóból a sárban és hóban mezítláb kilépő cigány gyerek képe már önmagában egy vers! A földágyék-mélyi helyzetben élő kiszolgáltatott emberek Révész munkáiban mégis a gyengeségükből merítenek új erőt, és összeakaszkodó tekintetüket imává fűzi a remény. Igen, Révész Tamás igazi művészete abban is megmutatkozik, hogy az önsajnálat templomai helyett a remény kápolnáit világítja meg. Legyen az bezárásra ítélt cementgyár, vidéki kocsma, körfolyosó, páternoszter, piac vagy utca.
Az életmű-válogatás második részének megértéséhez egy másik zseni, Weöres Sándor híres mondata a kulcs: „Élj kívül az időn, amennyire lehet.” Nem véletlenül hozom szóba éppen itt, a kiállítás címében is szereplő költészetet. Mert a fényképész, ugyanúgy, ahogy a költő, „a szépség koldusa”. Egyszerre Nárcisz és Psziché, egyszerre Don Quijote, a nagy szélmalomharcos és Ahab, a tengerek magányos bálnavadásza. Csak ő nem szavakat, hanem képeket álmodik. És milyen színes, változatos és széles horizontú alkotások ezek! A nagyszerű Szicília-sorozat vitatkozó olaszai, a jeruzsálemi Via Dolorosa, az ecuadori indián közösség, az új-mexikói navajo fesztivál vagy a Central Parkban korcsolyázók úgy hatnak egymás szomszédságában, akár egy jól felépített versciklus önálló darabjai. És ki ne hagyjam személyes kedvenceimet, a Palermói kapualjban kikötött ló képét, vagy a bravúros New York-sorozatot.
A modern kori ember magányát kevesen tudták olyan meggyőző erővel felmutatni, mint a világhírű amerikai drámaíró, Arthur Miller. Utolért a hasonlóság démona, amikor a New York-sorozat betonba ágyazott valóságának darabjait nézegetve a Brooklyn híd túloldaláról szinte elém lépett Eddie Carbone, a Pillantás a hídról című dráma Szicíliából kivándorolt dokkmunkása, és az ő szemével kezdtem szemlélni ezt a mindent és mindenkit elnyelő világvárost, ahol az egyre hatalmasabb felhőkarcolóknál csak a közöny hatalmasabb.
Akármilyen öldöklő, önző és hitehagyott világban élünk, a vers és a kép, a mindennapok láthatóvá tett költészete olyan légzőnyílás maradt, amelyen át friss levegőhöz jut a szennytől, szagtól és zajtól fuldokló ember. Az elmúlt hatvanhárom év műveiből válogatott életmű-kiállítás lélekarányos képei világosan megmutatják azt a szelíd konokságot és csendes következetességet, amellyel Révész Tamás dolgozott és dolgozik ma is. Bármilyen zsánerű, hangulatú és színvilágú képekkel operál gazdag pályája különböző időszakaiban, az emberi autonómia őrzésének mindig azt a módját gyakorolja, hogy nem fordít hátat a kor valóságának. Művészete egyszerre teremtő és megőrző szándékot tükröz, olyan ember látásmódját, akinek alkotó lendületét nyolcvan év alatt sem törték meg a lassú órák kalapácsai.
Révész Tamás munkáit fogadják azzal a jóérzéssel és tisztelettel, amivel én ezt a kis felvezetést megírtam. A kiállítás ezennel megnyitja önmagát.
Képek: Műcsarnok sajtóképek
Révész Tamás Csend – a mindennapok költészete című kiállítás október 11-ig látható a Műcsarnokban (1146 Budapest, Dózsa György út 37.).
