Az első „fekete festmények” 2010 körül jelentek meg, Mohácsinak személyesen és társadalmi szempontból is gondterhelt időszakában. A változó politikai közhangulat és az ebből eredő szorongás, fenyegetettség és a kívülállóság érzetének fojtogató fájdalmát rögzítik a festmények, mintegy vizuális kordokumentum funkcióját betöltve. Mohácsi szerint a művész egyik társadalmi szerepvállalása és felelőssége ugyanis a közérzet leképezése, akár egy „hőmérő”, amely világosan mutatja a változást.
Ebben az értelemben társadalmi elmozdulásról, általános „sötétedésről” és ennek művészeti leképezéséről beszélhetünk. Mohácsi a Klub Rádiónak adott egyik interjújában úgy fogalmaz, hogy azt a sötétséget, amely már hallható, érezhető és tapintható formát ölt, nem lehet szó nélkül hagyni; kötelességünk az Orbán Ottó-vershez hasonlóan megszólítani és láthatóvá tenni. A „miért?” kérdésére csak akkor kaphatunk választ, ha mi is képesek vagyunk szembefordulni és homlokegyenest belenézni ebbe a sötétbe.
A művész korábbi, Tallit címet viselő ciklusba tartozó munkáiban a horizontális, csíkozott struktúra egyfajta ritmikát kölcsönzött a képeknek, sötét vonalaival tagolva azt. A Black and Why tárlat képein a fekete felület funkciója redukáltabb, ezzel markánsabb választóvonallá válik. A festői gesztusok rendszere tudatos és éles választások mentén szervezik a vásznakat. Széles spektrumon mozgott a Tallit-sorozat, míg a Black and Why súlya a duális gondolkodásmódjában rejlik. A feketék sötétje itt vibráló, telített színekkel ütközik. A sorozat legelső darabján az izzó narancssárga vetekszik a fekete festékkel; Mohácsi szerint az áttörés momentuma volt ez, amelyben felszínre tört a fenséges és a borzasztó, a félelem és az eksztatikus öröm dichotómiája, örök versengése.
Érdemes megemlíteni, hogy a Black and Why tavaszi kiállításával párhuzamosan a Kult7 egy másik, eldugottabb kiállítóterében, a Király utcai Kult7 Laborban futott Szalontai Ábel fotóművész Szemközti testek című tárlata, amelynek kiállított fotói Mohácsi szobrait ábrázolják. A két kiállítás konceptuálisan és személyes szinten is kapcsolódott egymáshoz: mindkettő Farkas Tiffany kurátori munkájának köszönhető, emellett Szalontai és Mohácsi hosszú művészeti együttműködésre és barátságra tekintenek vissza, amely alkotói dialógus még a kilencvenes években indult. A két tárlat finisszázsa is egy estére esett, egyórás eltolódással, így szinte eseménysorozattá álltak össze. A finisszázson Kovács Ádám hegedűművész és Móser Ádám harmonikás duója töltötte meg a teret hanggal, miközben a megjelent érdeklődőkkel együtt járták körbe a tárlatot.
Mohácsit sokan elsősorban szobrászati tevékenysége kapcsán ismerhetik; a Black and Why terében is jelen volt néhány kisebb méretű alkotása. A térbe érkezve szinte ajtónállóként fogadta a látogatót a 2002-es Szél című munka, míg a monokróm képek körében a Black Angel volt látható. A Kult7 tárlatát megelőző évben az Óbudai Kahan Art Space adott otthont a művész Vertical Silence című kiállításának, amelynek keretében nagyobb szabású szobrait láthatta a közönség. Érdemes megfigyelni ezt a címadást, amelyben visszatér a függőlegesség, mint kifejezési forma. A szobrászat és a festészet bár két karakteresen eltérő műfaj és ábrázolási mód, a művész gondolkodásmódja átível rajtuk, és átlépi a médium által szabott határokat. A vertikális komponálás és a kozmikus csend motívuma egyaránt visszaköszön a Black and Why képein.
A KULT7 Galéria kisebbik terme adott helyet a sorozat néhány, 2015 körül készült, különleges elemének. Ezek a grafikák hosszú, horizontális kompozíciókba zárják a zuhanás érzését. A telítetlen szürkékkel és feketén rétegelt horizontális vonalrendszer a fülünk mellett süvítő szelet idézi meg. Az esés pillanata lelassul, és egy véget nem érő másodpercbe kristályosodik, az ismeretlenbe érkezés előtti momentumot megörökítve.
Talán ezeken a képeken érezni leginkább az azokat inspiráló korszak bizonytalanságát, akut félelmeit. Mohácsi saját bevallása szerint ez volt az a pont, ahol elindult benne egyfajta folyamat. Ez a folyamat a tárlat legfrissebb képein (amelyek között egészen új, pár hónappal korábban befejezett munkák is megtalálhatók voltak) ért révbe. Az újabb festmények majd egy évtizeddel a legkorábbi idetartozó művek után kiforrottabb világot mutatnak, mind képi, mint gondolati szempontból. Olyan kozmológikus világkép rajzolódik ki, amelyben az univerzum fenséges jellegének elemzése és a világ eltűnésének gondolata egyaránt helyet kap. Mohácsi festményei szembeállítanak minket primer félelmeinkkel: a haláltudat, a sötétség, az ismeretlen megismerésére ad teret a fekete szín, az ezekből fakadó szorongásba a végtelen felé irányuló csodálattal átszőve azt.
Itt nem az üresség vagy a lezárulás színe a fekete. Mohácsi festményei elmozdítják a fekete színt tradicionális ikonográfiájának területéről: a festmények sötét felületei korántsem homogének vagy laposak. Talàn éppen Mohácsi szobrászati tevékenysége köszön vissza abban a festői felfogásban, amellyel ezeket az önálló struktúrával és mélységgel rendelkező felületeket létrehozta. Gazdagon pigmentált feketéi megannyi rétegből állnak össze, s ezeknek a rétegeknek a vibrálása nyitja meg a teret, ahelyett, hogy a sötétségbe borítaná és lezárná azt. A fekete nem a gondolatmenet vége; a kisméretű festményeken ütköző színfelületek közötti feszültség befelé fordulásra és introspektív elmélkedésre késztet. A „miért” megannyi lehetőséget hordoz magában arra, hogy merre induljunk tovább.
Fotók: Hegyháti Réka / KULT7 galéria sajtóképek.
