Egyben az egyetem önreprezentációja is a Hungarian Art & Business tereiben látható tárlat: megmutatja a képzés sokszínűségét, miközben láthatóvá teszi azokat az alkotói magatartásokat, amelyek a következő művészgeneráció gondolkodását alakítják. A munkákból az is kiderül, milyen médiumok és vizuális megoldások kerülnek ma előtérbe, de talán ennél is fontosabb, hogy a fiatal alkotók milyen szerepet szánnak a művészetnek. Olykor rávilágítanak és kibeszélhetővé tesznek egy problémát, sokszor azonban a mű az emlékezés, a feldolgozás vagy a gondoskodás eszköze is lehet. A kiállítás jelzi azt is, hogy a kortárs művészet láthatóvá teszi az elhallgatott történeteket és a mindennapi működésünket meghatározó mintákat, s ezáltal képes gyógyítani.
Több alkotás is a családi emlékezet, az öröklődés és az otthon fogalma felől közelít a személyes és társadalmi feszültségekhez. Zelenák Noémi áttetsző, az édesanyjával és a nagymamájával közösen horgolt belső tere, Lukács Noémi háborús asszociációkkal telített textilmunkája, valamint Bibó Dániel István otthonkeresésről szóló Nomádok projektje egyaránt arra kérdez rá, milyen terheket, viselkedésmintákat és emléktöredékeket viszünk tovább, cipelünk magunkkal, és hogy azokkal mit lehet kezdeni.
Laviv Laura Kapcsolat című munkája a Fény térben dominál, amelynek kiindulópontja egy családi archívumból származó fénykép, amelyet az alkotó monumentális méretben, recehorgolással alkotott meg. Az eredeti kép részletei a technika következtében redukálódnak, eltorzulnak és feloldódnak a horgolt struktúrában, mintha magának az emlékezésnek bizonytalan működését követnék.
Egyébként a textil különösen hangsúlyosan van jelen a fiatal alkotók munkáiban. Horgolt és hímzett felületekkel, muszlinra vagy tüllre készített kompozícióik nemcsak a kézimunka és az ahhoz kapcsolódó női tudás hagyományát idézik meg, hanem sok esetben a digitális kép szerkezetét és töredezettségét is átültetik az anyagba.
Különösen erős Seller Lola A titkok őrzői című munkája, amelyben a szégyenről való beszéd válik fő témává. Az alkotó kérdőíven keresztül gyűjtött személyes történeteket, majd ezeket középkori falikárpitokat idéző kompozícióba rendezte. A belső képtérben negyven szégyenhez kapcsolódó jelenetet mutat be, a keretre pedig tizennyolc, gyakran szégyellt testrész hímzett képe került, fogadalmi ajándékokhoz hasonló formában. A mű attól igazán megrázó, hogy közös térbe hozza azokat az intim élményeket, amelyekről általában nehéz beszélni. Nem ígér feloldozást, de segít kimondhatóvá tenni azt, amit többnyire inkább magunkban tartunk.
Érdekes, hogy a kiállításon alig találkozunk klasszikus értelemben vett festészeti munkával. Ez a nemzetközi művészeti színtéren is érzékelhető tendencia: az alkotók egyre gyakrabban fordulnak szokatlan anyagokhoz, térbeli és installatív megoldásokhoz. Éppen ezért külön öröm, amikor valóban erős festői teljesítményt látunk. Kristály Kincső Double Refraction című, két monumentális vászonból álló munkája mindenképpen ezek közé tartozik. A kompozíciók a bőr felületét nagyítják fel olyan mértékben, hogy az már szinte különös, idegen tájjá alakul. A mű a látható felszín és az alatta húzódó tapasztalat közötti feszültséget teszi érzékelhetővé. A diptichon így egyszerre érzéki és nyugtalanító, erősen játékba hozza az abject fogalmát.
Ha pedig az installációkról és a szokatlan anyaghasználatról beszélünk, nem lehet szó nélkül elmenni Szabó Detty és Bárdi Dominik munkái mellett. Mindketten méhviasszal dolgoznak, így a művek befogadásában nemcsak a látvány, hanem az anyag jellegzetes illata is fontos szerepet játszik. Bárdi Dominik Növényház című installációjában a méhviaszból kialakított növényi formák egy üvegház falait belülről lepik el. A sárgás, áttetsző felületek egyszerre hatnak élőnek és konzerváltnak, mintha olyan jövőbeli természet maradványait látnánk, amely már csak mesterségesen fenntartott környezetben képes fennmaradni. Szabó Detty Fekete nektár című munkája a kiállítás abszolút csúcsa: a kaptár szervezett világából indul ki. A méhviaszból, mézből, cukorból és fából felépített installációban az emberi alakok a szigorúan működő rendszer részeivé válnak, ahol az egyéni autonómia és a közösséghez való alkalmazkodás egymással feszültségbe kerül.
Csordás Flóra Újrakódolt receptorok – Taktilis fejlesztőcsomag és munkafüzet című projektje a tapintás háttérbe szorulását vizsgálja a vizuális ingerekre épülő posztdigitális kultúrában. Különösen izgalmas, hogy miközben a digitális eszközök hatását elemzi, 3D-nyomtatással és kézzel kialakított felületekkel próbálja visszahozni a testi érzékelést.
Fontos társadalmi kérdések is előkerülnek a kiállításon. Nándori Judit 913 című munkája olyan vadászatból indul ki, amelyen tenyésztett fácánokat engedtek szabadon azért, hogy a fizető vendégek kilőhessék őket. Az alkotó mind a 913 madarat külön-külön festette meg, majd szigorú rácsszerkezetbe rendezte őket. Az organikus testek és a geometrikus rend ellentéte érzékletesen mutatja meg, hogyan alakítja át az ember a természetet saját igényei szerint. Tonté Dominik Ami nem marad című installációja a tömegtermeléshez, a fogyasztáshoz és a hulladékhoz való viszonyunkat gondolja újra. A mű több száz hétköznapi műanyagtárgyat idéző elemből áll, ezek azonban nem műanyagból, hanem fából, kézi faragással készültek. A mű éppen ebből az ellentmondásból nyeri erejét: miközben a tárgyak az eldobhatóság kultúráját idézik, elkészítésük nagyfokú figyelmet és rengeteg időt követelt.
Lebeda Dániel Első halál című munkája a halálhoz és a gyászhoz való viszonyunk átalakulásával foglalkozik. Az installáció központi eleme a Sarco eutanáziakapszula életnagyságú másolata, amelyet fotók és egy fekete, habosított PVC-re készült grafitrajz egészít ki. A mű nyugtalanító kérdése, hogy a mindent szolgáltatásként kezelő társadalomban vajon a halál is valamiféle végső felhasználói élménnyé alakul-e.
A kiállítás egyik legnehezebb feladata azoknak a szakoknak a bemutatása, amelyek eredménye nem feltétlenül egyetlen, önálló műtárgyban jelenik meg. A kurátori projektek, a restaurátori munkák, a látványtervek vagy a tervezőgrafikai diplomák mögött hosszú kutatási és együttműködési folyamat áll, amelyet nehéz néhány tablón vagy dokumentumon keresztül érzékeltetni. Ezek a részek első pillantásra kevésbé látványosak, mégis nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valóban teljes képet kapjunk az egyetemen folyó képzésről.
Mégis jó, hogy a Best of Diploma nem próbálja egyetlen egységes képbe rendezni a végzősök munkáit, hanem teret ad a különböző alkotói szerepeknek és módszereknek. A tárlat így megmutatja azt is, milyen sokféleképpen lehet jelen lenni a művészeti életben.
Fotó: Fischer Zoltán / HAB
