Ebből a tapasztalatból indul ki a Belső nyár című kiállítás: asszociatív térként működik. A tárlaton a Balaton látványa kijelöli a helyet, majd a külső táj fokozatosan személyes világgá alakul. A kiállított művek nem egyetlen, lineáris történetet beszélnek el. Láthatatlanul és mélyen kapcsolódnak egymáshoz, mintha egy teljes utazás mozaikszerű töredékeit gyűjtenék össze.
A válogatás a Magyar Művészeti Akadémia Veszprém, Fejér és Zala vármegyében élő és alkotó ösztöndíjasainak munkáiból jött létre. Az MMA művészeti ösztöndíjprogramjának egyik fontos célja, hogy az egyéni alkotói munka támogatása mellett szakmai kapcsolatok és közösségek is létrejöjjenek; ezt erősítik a rendszeres találkozók, a beszámolók és a regionális kezdeményezések is. A Belső nyár tárlata ennek a közösségteremtő működésnek konkrét megvalósulása volt: különböző művészeti ágak képviselőiből válogatva született meg a kurátori koncepció. A kiállítás az MMA Veszprémi Regionális Munkacsoportja kezdeményezésére, a Kenese ArtFeszt keretében, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetével együttműködésben valósult meg, 2026. július 29. és augusztus 19. között volt látogatható Balatonkenesén, a Kultúra Házában.
Létrehozásának fő kérdése az volt, hogyan lehet több, egymástól médiumban, képi nyelvben és alkotói szándékban távol álló művész munkáiból kiállítást létrehozni, hogy ne csupán egy válogatás, hanem önálló kurátori narratíva szülessen.
Farkas Ádám szobrászművész, a Nemzet Művésze, az MMA rendes tagja a kiállítás megnyitójára írt szövegében már a cím kapcsán a koncepció „lényegét, rétegzettségét” emelte ki. Értelmezése fontos kísérőszöveggé vált a tárlathoz: az egyes műveken keresztül érzékelteti az átjárásokat, amelyek a kiállítás rendezését is meghatározták.
Különösen alkalmasnak bizonyult a téma bemutatására a balatonkenesei Kultúra Háza kiállítótere. Négy, dél felé néző ablaka a Balaton irányába fordul; a nyári nap beáramló természetes fénye nem pusztán megvilágította, hanem bizonyos esetekben aktívan alakította is a művek befogadását. Az ismerős balatoni táj így nemcsak a kiállított képeken jelent meg: fizikailag is ott húzódott a tér mögött.
Belépve a látogató a nyár felismerhető attribútumaival találkozott. Szalontai-Wiktora Ramóna Vendégvárás című installációjában a textil, a kézműves hagyomány és az asztalkultúra kapcsolódott össze. A tárgyak a nyári vendégségek, vásárok, közös étkezések világát idézték meg. Farkas Ádám megfogalmazásában az alkotás „kiteljesíti a Belső nyár kiállítás üzenetét”: a gasztronómiai és tárgykultúrán keresztül az étkezést élménnyé formáló nyári együttlétek tapasztalatát emeli be a térbe.
Innen Péterfy Ábel balatoni tájképei adták a látványvilág közvetlen kapaszkodóját. A Vitorlás és a Balatonkenese I. még felismerhető helyszínt rögzítenek: a tó, a település látképe, a református templom tornya és a víz horizontja a közösen ismert balatoni vizuális emlékezethez kapcsolódnak. Az ábrázolás rögtön a bejárattal szemben kapott helyet.
A beáramló fény azonban már Sipos Balázs ITTEN Project / Sinus Minus Cosinus II. című üvegszobrán tört meg. A tárgy színe és felülete a néző helyzetével együtt változik, így a víz tapasztalata itt már nem ábrázolt tájként, hanem fényként, mozgásként és érzékelési jelenségként jelenik meg. Farkas Ádám „élő szín- és fényjátéknak” nevezi a művet: „a néző mozgásával együtt változó szobor”, amelyben a víz horizontális képzete függőleges formává alakul.
Sipos munkája után a kiállítás nyelve fokozatosan eltávolodott a konkrét látványtól. Szentgróti Dávid Sötét és világos hullám és Okker hullám 1. című festményein a természet már elsősorban ritmusban, gesztusban és színben marad jelen. Munkásságában a digitális és manuális eljárások egymás mellett érvényesülnek; a két nagyméretű kép eleven sodrása a balatoni tapasztalatnak már nem a helyét, hanem az energiáját őrzi meg. Farkas Ádám talán egyik legszebb mondata ezekhez a művekhez kapcsolódik: „Mintha maga a zene jelenne meg a színek hangjain.” Értelmezésében a képek terében egyszerre sejlik fel a mikro- és a makrokozmosz.
Tudatos gesztusa volt a kiállítás rendezésének, hogy e két intenzív, nagyméretű munkát követően ismét Péterfy Ábel festménye következett. A Balatonkenese II. tükörsima vízfelülete és nyugodt horizontja hirtelen lelassította a tér ritmusát. Farkas Ádám szerint ezen a képen „az ég is tóvá változik”, miközben a napsütötte siklóernyő finoman szürreális irányba mozdítja el a fényképszerű látványt.
A tárlat narratívájában a tájhoz való visszatérés azonban már a következő történeti egység kezdetét jelölte. Az addigi nyüzsgés, fény, mozgás és társas élmény fokozatosan bensőségesebb tapasztalatok felé vezetett.
Cservenka Edit nagyméretű festményein a külső tér helyét egy szobabelső és az érzékek veszik át. A kanapé, az egymáshoz közel kerülő alakok és a festmények intenzív színvilága optikailag is befelé vezérel. A nyári pihenés itt már nem környezeti élmény, hanem testi és érzelmi feloldódás. A pillanat íze című nagyméretű munka a kanapé jól kivehető vonalvezetésén túl már elmossa a formai határokat, és ezzel szorosan kapcsolódik az Egy égbolt alatt intenzív ábrázolásmódjához. Farkas Ádám úgy fogalmaz, hogy Cservenka festményei „az erotikus élmény mulandóságát, szétesettségét idézik”. A képi dinamika A vágy túloldalán és A mindenség ölelése színhasználatában is tovább él, a színek az együttlét intenzitását hordozzák, majd a kisebb méretű Egyszerre alakulok magam is című már az egyéni feldolgozás irányába mozdítja tovább a narratívát. Az összefonódásból lassan reflexió lesz.
Ezen a ponton válik különösen fontossá Hermann Zsófia Szemfedő-sorozata. A fehér felületen megjelenő fekete tus- és akvarellalakok erős határt húznak az egyén köré. Az addig kívülről érkező impulzusok után a figyelem egy belső, csendesebb térbe kerül. Farkas Ádám Hermann rajzait „érett, letisztult, egyéni képi világként” írja le, amelyből „költészet, zene és filozófia” sugárzik. A sorozat mellett elhelyezett Sedum acre növényi motívuma már a visszatérés lehetőségét is felveti. Ami korábban látvány, inger, kapcsolat vagy testélmény volt, az idővel rendeződik, átalakul és új jelentést kap. A kiállítás végéhez közeledve ezért ismét megjelenik a természet – ezúttal a belső tapasztalás feldolgozásának motívumaként.
Ezt a gondolati ívet zárta Becskei Andor Levél II című bronzszobra. Egy egyszerű, szinte ösztönös emberi gesztust idéz: azt, ahogy az utazásainkról gyakran magunkkal viszünk valamit. Egy kiválasztott kavicsot a partról, egy növényt, egy apró tárgyat, egy zsebbe óvatosan becsúsztatott falevelet. A tárgy értéke nem önmagában rejlik, hanem abban, amit később felidézni képes.
Farkas Ádám Becskei munkáiban „az idő örök ellentmondását, a pillanat és az állandóság egységben történő felmutatását” látja. A kemény, időtálló anyag így éppen azt őrzi meg, ami eredetileg mulandó volt. Megfogalmazásában egyszerre jelenik meg „a kimondás és elrejtettség, az Elmúlás és a Visszatérés érintése”.
Erről a kettősségről szól a Belső nyár egésze is. A zajban esélye van megszületni a csendnek, a könnyedségben a melankóliának, a társaságban és az együttlétben a magány árnyékának. Az idő átmeneti ritmusváltása teszi lehetővé, hogy közelebb kerüljünk ahhoz, ami addig háttérbe szorult.
A nyári utazás véget ér, de éppen átmenetisége teremti meg a megőrzés vágyát. A művek között létrejövő kapcsolatok így végül nem egyetlen közös történetet írnak, hanem különböző pontokat kínálnak ugyanahhoz a folyamathoz: ahhoz, ahogyan a látott, megélt és érzékelt világ lassan emlékké, majd személyes belső tájjá alakul. A kiállítás így nemcsak egy önmagára mutató nyári tárlatként értelmezhető. Azt is megmutatta, milyen lehetőségek rejlenek a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjprogramjának közösségteremtő és regionális működésében. Ha a különböző művészeti ágak és alkotói gyakorlatok nem pusztán egymás mellett, hanem valódi kurátori és szakmai párbeszédben jelennek meg, a regionális bemutatkozások túlmutathatnak az alkalmi válogatásokon: új kapcsolódások, értelmezési helyzetek és későbbi együttműködések kiindulópontjaivá válhatnak.
Fotók: Balogh Sára Borbála.
