Autodidakta művész, akit mindig is érdekelt az alkotás: középiskolásként művészettörténet-fakultációra járt, a festés iránti vágy vagy igény pedig a fia születése után vált erősebbé. Azóta civil munkája mellett építi művészi pályáját. A két élet nem zárja ki egymást: inkább újabb tapasztalatokat ad ahhoz a sokféle személyes háttérhez, amelyből képei születnek.
Kompozíciói gyakran áttetsző, lazúros rétegekből épülnek, felületük sok esetben monokróm, rózsaszínes, légies és könnyed, ezért első pillantásra lecsendesítik a nézőt. Ez a nyugalom azonban sosem feszültségmentes: a visszafogott felszín alatt expresszívebb gesztusok, erőteljesebb színek és vadabb ecsetvonások lüktetnek. Az intuitív módon készülő képek nagyobb mozdulatokkal indulnak, „aztán szűkül a történet, a legvégén jönnek az apróbb ecsetvonások” – vallott az alkotó egyik interjújában arról, ahogyan fokozatosan eljut a kész műig.
Elsősorban akrillal dolgozik, amelynek gyors száradása lehetővé teszi, hogy rövid idő alatt több réteget vigyen egymásra. A folyamat végén gyakran olajpasztellel nyúl bele a képbe, máskor pasztát vagy kisebb papírdarabokat épít a felületbe. A gyűrődések, kitüremkedések és az eltérő anyagminőségek nemcsak gazdagítják a festményt, hanem meg is őrzik annak történetét, performativitását: láthatóvá teszik, hogy a kép nem egyetlen gesztusból, hanem egymásra rakódó döntésekből született.
Nála azonban a rétegzés nem csupán festői módszer, hanem a személyiség összetettségének, komplexitásának metaforája is. A festőművész több helyhez és kultúrához kötődő élettörténete adja ennek személyes kiindulópontját, a kérdés azonban mindannyiunk számára ismerős: miből épül fel az én, és mennyit mutatunk meg belőle? A külvilág felé gyakran azt az arcunkat fordítjuk, amelyet láttatni szeretnénk, miközben a sérüléseket, a bizonytalanságokat és a nehezebben vállalható részeinket igyekszünk elfedni. Ezek azonban nem tűnnek el, ahogyan a korábbi festői gesztusok is átsejlenek Al-Hassan képein: a felső réteg alatt tovább alakítják az összképet.
Festményeinek visszatérő alapszíne a rózsaszín. A bőr árnyalatait idéző pasztell számára a boldogságot és a nyugalmat jelenti, és akkor is visszatalál a kompozíciókba, amikor erőteljesebb kékekkel vagy zöldekkel kezd dolgozni. Ezeket az intenzívebb színeket a végén gyakran újabb rózsaszín réteggel csendesíti le, mintha a képnek előbb át kellene mennie a feszültségen ahhoz, hogy eljusson a harmóniáig.
Jellemzően sorozatokban gondolkodik, amelyekben az identitás más-más oldalát járja körül. A Reflection of the Soul korábbi érzelmi világának lenyomata volt. A Hidden Layers of My Soul már az elfedést és a mindennapokban viselt maszkokat állította középpontba. Az egymásra épülő, részben visszatörölt vagy visszakapart felületek azt érzékeltetik, hogyan húzunk újabb rétegeket magunk elé. A képeken megjelenő nyílások rövid időre megszakítják a felszínt, és belátást engednek abba, ami alatta rejtőzik.
A 2025-ös Roots közvetlenebbül kérdez rá arra, honnan jövünk, mit hozunk magunkkal, és milyen töredékekből épül fel az én. Ez a széria expresszívebb és szabadabb: a kevesebb fedőréteg, valamint az egymás mellett megjelenő foltok azt jelzik, hogy az identitás nem stabil, előre kiszámítható rendszer, hanem folyamatosan alakuló viszony. A különböző részek nem oldódnak fel egymásban, mégis egyetlen képen belül keresik a helyüket.
Mint mondja, az absztrakció művészi szabadságát jelent. Úgy érzi, a figurális kép erősebben kijelöli, mit kell látnunk, míg egy gesztus, színmező vagy felületi sérülés nyitva hagyja az értelmezést. Festményei így tulajdonképpen érzelmi helyzeteket teremtenek. A néző saját emlékeivel és hangulataival lép be a képbe, így a látszólag csendes képek gyorsan érzelmileg telítődnek.
Szintén fontos kiindulópont számára a természet, a fény és a hétköznapi környezet. Rendszeresen fényképez árnyékokat, növényi formákat és érdekes színkapcsolatokat, de nem másolja át őket közvetlenül a vászonra. Egy gesztus, ritmus vagy színhangulat formájában térnek vissza. A természethez kapcsolódó nyugalom egyszerre idézi Kazincbarcika zöld környezetét és – nehezebben körülírható módon – ghánai gyökereit.
Ahogyan egyre tudatosabban foglalkozik azzal, honnan jön és milyen tapasztalatokat hordoz, úgy ghánai öröksége is mind erőteljesebben tér vissza festészetébe. Nem konkrét motívumok vagy figurális történetek formájában, hanem a színhasználat felszabadulásában. Bár művészete nem harcos és nem közvetlenül társadalomkritikus, egyre inkább foglalkoztatják a migráció, a származás és az önazonosság kérdései. Az afroamerikai figurális festők és a harlemi reneszánsz határozott társadalmi megszólalása éppúgy inspirálja, mint De Kooning gesztusai vagy Rothko színmezőinek érzelmi ereje.
I inherit more than one story/Örökségem több mint egyetlen történet – szól az egyik festmény címe. A mondat Al-Hassan Amina egész festészetének kulcsa is lehet: képei nem választani próbálnak a különböző helyekről, kultúrákból és életszakaszokból hozott történetek közül, hanem mindegyiknek helyet adnak.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
