Halász András festőművész alkotása előtt  Fotó: Czimbal Gyula
 

◼Úgy tudom, a portréfotózás az egyik legnehezebb fotográfiai műfaj. Ön miért ezt az ágát választotta a fotózásnak?

Azért, mert kíváncsi vagyok, mi lakozik annak a lelkében, akit lefotózom, hogyan tükröződik belső lénye a portrén, legyen szó lakatosról, íróról, tanárról, zenészről, színészről vagy képzőművészről.

◼Általában a színművészekről, írókról, képzőművészekről készült portréit mutatja meg a nagyközönségnek. Miért éppen ők a központi alanyai?

Évtizedek óta az MTVA-ban dolgozom, és portrékat is készítek az állami kitüntetések várományosairól. Ezenkívül rendszeresen csináltam például kiállításokról szóló előzetes hírekhez portrékat a képzőművészekről. Így végül ennél a műfajnál maradtam, de nemcsak művészeket fényképezek, hanem különböző szakmák, például a kalapos- vagy az üvegesmesterség képviselőit és cirkuszművészeket is. Az Eötvös Cirkuszdinasztia leszármazottjait, Lorándot és családját, s a cirkusz kulisszatitkait, ezt a nagyon érdekes és rejtett világot megannyi mély, emberi sorssal és pillanattal tíz éven át fotóztam.

Jovián György festőművész ül Láng című alkotása előtt  Fotó: Czimbal Gyula
 

◼Mi a célja, mit szeretne megmutatni a közönségnek a művészportrékkal?

Amikor a FSZEK budafoki könyvtárában megnyílt az Irodalmi portrék című kiállításom, akkor fogalmazódott meg bennem igazán, hogy ez funkcionális tárlat is volt, mert mindenki ismeri a könyveiket, a költeményeiket, de az olvasók nem tudják, ki áll a művek mögött. A nagyközönség ugyanígy van a képzőművészekkel is, felismerik az alkotásaikat a galériákban, de arcot már nem tudnak hozzá kötni. A festőművészekről készített fotóimmal úgy akartam megmutatni az alkotókat, hogy belekomponáltam őket saját alkotásaikba. Ezáltal ezek a művészek eggyé válnak a képeikkel, miközben ki is tárulkoznak. Arra voltam kíváncsi, hogyan fedezhető fel személyiségük az alkotásaikban. Az a célom, hogy megismertessem a közönséggel a művészek valódi lényét.

Bánki Ákos festőművész, festőcipőjében  Fotó: Czimbal Gyula

 

◼Mi szükséges ahhoz, hogy egy portré tükrözni tudja az adott személy jellemét, aktuális lelkiállapotát, és hogy ne legyen „üres”?

Ha nem alakul ki kettőnk között bizonyos bensőséges atmoszféra, akkor nem fog működni a fotózás, mert a művész nem tud megnyílni előttem. A hangulatot nem lehet erőltetni, vagy kialakul, vagy nem, de általában létrejön egy meghitt légkör, amelyben a művészek feloldódnak, és nem feszélyezi őket a kamera.

Sok órát töltök el azzal a művésszel, akit éppen fotografálok, ez számomra nem egy „rendezzük le minél előbb munka”, hanem valóban érdekelnek az alkotásaik, a gondolataik. Eleve bizalmi kérdés beengedni valakit az otthonukba vagy a műtermükbe. A portréalanyaim érzik, hogy szívvel-lélekkel fotózom, és nem kizsigerelni akarom őket. A koncepciót általában én találom ki, de olyan is volt már, hogy végül teljesen más lett a végeredmény, mint amit elképzeltem, mert őket is bevonom az alkotófolyamatba. Az a legfontosabb, hogy az elkészült fotót önazonosnak érezzék. Viszont, hogy a képet szemlélő azt látja-e bele, amit én látok, az már más kérdés. Mindig olyan fotót próbálok kiadni a kezemből, ami számomra jelent valamit.

Lajta Gábor festőművész Az emmausi úton című alkotása előtt  Fotó: Czimbal Gyula

 

◼Idén eddig két kiállítása nyílt meg, Irodalmi portrék, valamint Találkozások – Fotósorozat képzőművészekről címmel. Mik a hasonlóságok és a különbségek a két sorozatban technikai szempontból és mondanivalójukat tekintve?

Jelentős hasonlóság, hogy a koronavírus-járvány miatti aggodalom és bezártság mindkét sorozatban tükröződik. Emiatt olyan fotók is születtek, amelyek nem a privát szférájukban, hanem egy parkban készültek. A képzőművészekkel könnyebb dolgom volt, mert az alkotásaikkal együtt fotóztam őket, amelyek önmagukban is mesélnek. De egy író vagy költő esetében nem lehet a teljes kötetüket kinyomtatni mögéjük. Technikai szempontból is egyszerűbb volt a helyzet a képzőművészekkel, mert tágas műtermeik vagy a kiállítóterek alkalmasabbak egy jó kompozícióra, mint egy író szobája. Ellenben a képzőművészek nehezebben nyílnak meg, mert kevesebbet szerepelnek; van egy kiállításmegnyitójuk, aminek aztán van egy finisszázsa, és a tárlatvezetéseket sem ők szokták tartani, míg az írók rendszeresebben találkoznak a közönségükkel. Arra, hogy a képzőművészek mennyire nincsenek hozzászokva az ilyen típusú figyelemhez, tökéletes példa El Kazovszkij orosz származású Kossuth-díjas magyar festőművész. Az elején kikötötte, hogy nem szeretne magáról közeli portrét, én azonban az évek során fokozatosan csökkentettem a köztünk lévő távolságot. Aztán végül mégis egy róla készült totálképpel nyertem az egyik Magyar Sajtófotó Pályázaton. Ez a fotó mutatta meg igazán a rá jellemző, őt körülvevő légkört.

Orr Máté festőművész műtermében  Fotó: Czimbal Gyula
 

 

◼Az Ön fotói harmóniát és természetességet árasztanak. Sosem gondolt rá, hogy ha már művészeket fényképez, akkor különlegesebb környezetben, erős színekkel, esetleg kosztümben mutassa meg őket? Nem voltak ilyen törekvései vagy gondolatai?

Nem törekszem rá, hogy lépést tartsak a korszellemmel, mert mulandónak tartom. A képzőművészek sok esetben így is nehezen kaphatók a beállított képekre, mert inkább a műveik mögé bújnak. Amikor legelőször beszélünk a fotózásról, el szoktam mondani a családtagoknak, hogy ne tegyék rendbe a műtermet, mert nem bulvárfotókat készítek, hanem a realitás leképezésére törekszem. A legtöbb művésztől távol állnak a harsány dolgok, ezért teljesen idegennek éreznének egy kosztümös, extrémebb fotózást. Nem az álarcukat, hanem a valódi lényüket szeretném lencsevégre kapni.

Verebics Ágnes alkotása előtt  Fotó: Czimbal Gyula
 

 

◼Mit gondol, mitől válik valaki jó fotóssá? Mennyi múlik a technikán, és mennyi a fotós úgynevezett művészi szemén?

Nem tudom, hogy külön lehet-e választani a jó fotóst a jó fotótól, mert gyakorlatilag a jó fotó kompozíció kérdése, ami tanulható készség. Szerintem az tesz valakit jó fotóssá, hogy őszintén feltárja a szándékait portré-
alanyai előtt, és kellő szakmai alázattal rendelkezik. Emellett elengedhetetlen bizonyos kapcsolatteremtő képesség, ami, ha nem őszinte, azonnal átlátnak rajta. Amikor évtizedekkel ezelőtt a nagy fotósok táskáit cipeltem, eleinte nem a végeredményt néztem, hanem azt, hogyan tudnak kapcsolatot teremteni az alanyokkal. Ha valaki nagyképűen beront valakihez, nem érhet el sikert.

Emellett a fotózáshoz bátorság is kell, nekem is ki kell tárulkoznom az alanyaim előtt, és magamat kell adnom. Ez egyfajta belső személyiségfejlődés is, hogy közben saját magamat is elfogadjam és vállaljam. Rengeteget köszönhetek Kokas Ignác festőművész úrnak, aki egyfajta atyai segítséget nyújtott számomra. Ő tanított meg rá, hogy olyan alkotást hozzak létre, amit később vállalni is tudok. Természetesen a technikai felszerelés is számít, mert a régebbi fényképezőgépekhez képest a maiak sokkal szebben és részletgazdagabban dolgoznak. De egy komoly fényképezőgép önmagában nagyon kevés, ha nem áll mögötte képzett és alázatos fotós, aki meglátja a megörökítésre érdemes pillanatokat.

vargaamárlászló alkotása mögött  Fotó: Czimbal Gyula
 

◼Mikor és hol lesz látható a legközelebbi kiállítása?

Budafokon, a Magdolna Udvarban május 20-án Részleges hasonulás címmel nyílt meg az ARTÉR Művészeti Egyesület képző- és iparművészeinek, illetve fotóművészeinek munkáit bemutató csoportos kiállítás, amelyen én egy Christa Bartesch festőművészről készített, 120 × 80 centiméteres fotóval veszek részt. Idén reményeim szerint még az Ars Sacra Fesztiválon is feltűnnek majd a fotóim.

Czimbal Gyula