A grafika csodája, hogy a fehér papíron elhelyezett egyetlen pont is képes dramaturgiai erővel hatni, a vonalba pedig titáni energiákat lehet sűríteni. A jó rajz mindig elbeszélés, történetsűrítés, a rajzolás (ha jól csinálják) mágikus aktus. Ráadásul egyáltalán nem kellenek színek ahhoz, hogy a látvány teljes legyen. Legalábbis minden idők egyik legnagyobb grafikusa, Szalay Lajos esetében biztosan így áll a helyzet. Ahogy az Amerikába szakadt életművész, konyhafőnök Szathmáry Lajos, azaz Louis Szathmáry írta egy 1982-es cikkében: „Szalay tintája – ha kell –, úgy fröccsen, mint a vér, szinte vörösen és sűrűn, de ugyanaz a fekete tinta oly gyengéden zöld vagy hamvas búzavirágkék impressziókat tud hagyni a papíron, ha akar, mint amilyent más piktorok száz színből sem tudnak palettájukon kikeverni.”
John Steinbeck levélben köszönte meg neki a könyve borítójára készített rajzott, Argentínában iskolateremtő mesterként emlékeznek rá. Magyarországon ugyanakkor sokan csak Picasso gyakran idézett mondása („Ha két grafikus neve marad fenn az utókorra a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz”) miatt hallották egyáltalán a nevét. A messzire üldözött, külföldön nevet szerzett hazai alkotók kétes „jutalma” ez a fajta világhír, holott túlzás nélkül a 20. századi modern magyar grafika egyik megteremtőjéről beszélünk, akinek öröksége itthon is mindmáig hat.
Az 1909-ben paraszti sorba született, majd hosszas emigráció után – Argentína után New York lett az átmeneti otthona – 1995-ben Miskolcon elhunyt művész sorsvonalát a történelmi kataklizmák – a második világháborús frontszolgálatot is beleértve – és saját, megalkuvást nagyon nehezen tűrő természete együtt jelölték ki.
„Nem Tarnabodon születtem, mégis ennek a furcsanevű kis falunak a bukolikus és patriarchális környezetében tanultam meg, hogy kell és hogyan lehet az életet gyógyítatlanul szeretni. Amikor kimentem húsz méteres gyerekistállónkból a mezőre, üzent nekem a fa, a macószéki pocsolyában az ebihal s a Tarnában a kecskebéka. Aztán nagyapám négy ökre után kibandukoltam a mezőre, és a mindig biztonságosan ölelő ég alatt elkezdtem ábrándozni arról, milyen jó lenne, ha le tudnám rajzolni.” Első próbálkozásairól pedig így ír: „Addig-addig fészkelődött bennem nyilván nagyapám ereje is, az édesapám akaratossága, anyám szívóssága, amíg ebből a furcsa, majdnem formátlan szándékból kiformálódott a tarnabodi határ, nagyapámék jószága és a kimondhatatlan szépségű lovakról készített rajzok, amik persze csámborgóak voltak, csámpásak, ügyetlenek. Édesanyám néha furcsán nézte is. Aztán ráismertek, hogy azért nagyjából mégiscsak ló. Úgy fejbólintásra tudomásul vették, hogyha már ezen a gyereken semmi nem segít, hát egye meg a fene, rajzoljon.”
A lélekragozó című, gazdagon illusztrált monográfia szerzője, Sümegi György az életmű legavatottabb ismerőjeként minden eddiginél átfogóbb és teljesebb képet rajzol ennek a korszakos zseninek a pályaképéről.
A kötet utolsó fejezete az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak állít emléket. A magyar szabadságharc költészete Szalay Lajos rajzaival című képegyüttes Buenos Airesben, évkönyv formájában jelent meg. Ez az egyik első, az 1956-os forradalomról született verseket rajzzal egybefűző, illusztrált versantológia. A Délamerikai Magyarság Jubileumi Évkönyve 1958 című kötet szerkesztője, Fercsey János látta először 1956 november elején Szalay 1956-os rajzait, és ő volt aki elsőként illesztette évkönyvbe azokat, fontos és szerves együttest teremtve a versekkel. Szalay Lajos 1956-os rajzkollekciója talán a legismertebb és legtöbbet reprodukált rajzciklusa. Versekhez, prózai művekhez, plakátokhoz, történeti munkákhoz egyaránt alkalmazta az alkotójuk, és ugyanúgy használja az utókor is.
MMA Kiadó
Megjelenés éve: 2026
Oldalszám: 304 oldal
Ár: 12 400 Ft
(X)



