A magyar származású, Franciaországban világhírűvé vált művész nemcsak az op-art legismertebb képviselője, hanem olyan alkotó, aki gyökeresen megváltoztatta azt, ahogyan a képről, a tér érzékeléséről és a vizuális élményről gondolkodunk.
A Szépművészeti Múzeum Vasarely 120 című kiállítása több mint egyszerű jubileumi tárlat. A kurátorok, Pócs Veronika, a budapesti Vasarely Múzeum muzeológusa és Zombori Mónika, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Gyűjteményének muzeológusa olyan narratívát építettek fel, amelyet követve az is kap újat, aki jól ismeri az életművet, és az is megérti, miért fontos Vasarely munkássága, és hogyan épített fel máig ható, teljesen új vizuális nyelvet, aki csak látvánnyal játszó fő műveit ismeri. A kiállítás a tudatos, nagy hatású és korát megelőző művészt mutatja be.

Victor Vasarely 1906-ban született Pécsett, gyermekkorát azonban Budapesten töltötte. Eredetileg orvosnak készült, de hamar ráébredt, hogy sokkal jobban érdekli a vizuális gondolkodás. 1928-ban beiratkozott a Bortnyik Sándor vezette budapesti Műhelybe, amelyet magyar Bauhausként is emlegetnek. Rajzot, tipográfiát és ipari formatervezést tanult, a geometrikus absztrakció, a funkcionalizmus és a vizuális kommunikáció alapelvei azután egész életében meghatározták a gondolkodását. Már ekkor kialakult benne az a meggyőződés, hogy a művészetnek, a modern vizualitásnak jelen kell lennie az építészetben, a városi környezetben, a köztereken, sőt a mindennapi tárgykultúrában is.

1930-ban Párizsba költözött, ahol eleinte reklámgrafikusként dolgozott. Míg sok festő számára az alkalmazott grafika csupán megélhetési forrás volt, Vasarely számára laboratóriumként működött. A plakáttervezés, a tipográfia és a vizuális kommunikáció során szerzett tapasztalatok később művészetének alapjává váltak, és a mostani tárlaton látható különlegesen szép szőttesek is azt bizonyítják, hogy az alkalmazott művészet nála soha nem volt másodrendű alkotási forma.




