Csak később talált rá a nonfigurativitásra, az egyetemen még gesztusfestészettel kísérletezett, miközben számos realisztikus-szürreális rajzot is készített, majd fokozatosan elindult a precízen megkomponált formarendszerek felé. A korábbi időszakból különösen emlékezetes a Crystals of Memory című sorozata, amelyben egy puha, gesztusokból épülő festői felületre kerültek rá azok a kristályos alakzatok, amelyek egyszerre idézték meg a számítógépes chipek, memóriakártyák és mesterséges információhordozók világát. Sűrű, játékos és dinamikus kompozíciók voltak ezek, amelyek még inkább síkszerűnek hatottak, és elsősorban a formai, felületi és ritmikai játékok domináltak bennük.
Piars akkoriban azt vizsgálta, miként képes a művészet emlékeket megőrizni, hogyan tud egyfajta vizuális memóriafelületként működni. A sorozat darabjai éppen attól váltak izgalmassá, hogy egyszerre voltak olvashatók mikro- és makrodimenziók felől: ugyanúgy eszünkbe juttathattak Petri-csészében úszó mikroorganizmusokat, mint a kozmoszban keringő különös égitesteket, mesterséges objektumokat vagy idegen civilizációk térképeit.
Szintén izgalmasak voltak The New Alchemy című sorozatának gazdagon rétegzett, zsúfolt kompozíciói, amelyek magára a művészi folyamatra is reflektáltak. Arra az átalakító, szinte alkímiai működésre, amelyben a kreativitás és a képzelet révén imaginárius, mégis organikusnak ható rendszerek születnek. Világábrázolása így egészen sajátos utat követ, ahogyan arra korábban már Petrányi Zsolt is rámutatott: nem felmutatja a valóságot, hanem annak elemeiből új, ismerős-szokatlan rendszereket hoz létre.
Ezekben a munkákban már finoman megjelent az a transzhumanista érzékenység is, amely Piars későbbi képein még hangsúlyosabbá vált. Nála sosem konkrét ember-gép hibrideket látunk, hanem olyan vizuális világot, amelyben az organikus és a technológiai, az élő és a mesterséges, a testi és a gépi határai elbizonytalanodnak. A kristályos formák egyszerre idéznek természeti képződményeket és digitális információhordozókat, legújabb sorozatán, a Phantom Matters darabjain pedig már olyan utópisztikus vagy posztdigitális tájak és elképzelt jövőbeli terek teremtődnek meg, amelyeknek atmoszférája az ember utáni létezés lehetséges vízióit is idézi.
A Phantom Matters-sorozatban Piars a modernista hagyományokból, a kubizmus precizitásából, a futurizmus dinamizmusából és az art deco eleganciájából egyaránt merít, azonban kompozíciói sosem nosztalgikusak, hanem nagyon is progresszívek. Azt mondja, hogy számára épp attól válik kortárssá egy kép, hogy a múltbeli, ismert elemek, stílusok, gondolatok új ütközésben jelennek meg.
Első pillantásra a legújabb kompozíciók statikusabbnak hatnak. Csendéletszerű elrendezések ezek, visszafogottabb, kevésbé zsizsegő munkák monokrómabb színhasználattal, amelyekben a korábbi sorozatok intenzív kromatikus játéka helyett a felület finomabb rezdülései kerülnek előtérbe. A fémes árnyalatok különös anyagi jelenlétet adnak a képeknek: egyszerre hűvösek és érzékiek, technológiaiak és mégis anyagszerűek. A nagy, tömbszerű formák között azonban ott táncolnak azok a vékony, íves vonalak, amelyek újra mozgásba hozzák a kompozíciót.
Különösen lenyűgöz az a precizitás, amellyel Piars ezeket a kompozíciókat felépíti. A formák egymáshoz való viszonya, a kontúrok élessége, a felületek tisztasága, valamint a formák és felületek harmonikus összhatása a képalkotás rendkívül magas fokáról árulkodik. Azért is különösen izgalmas mindez, mert Tomasz Piars az utóbbi öt évben szinte teljesen elhagyta a vázlatolást. Bár korábban hosszú előkészítő folyamat előzte meg a festést, ma már nincs sem ceruza, sem digitális terv: közvetlenül a vásznon kezd el dolgozni.
Lassú, koncentrált figyelem állapotából születnek a kompozíciók. Mint mondja, hosszan nézi a képet, elképzeli a lehetséges irányokat, mérlegeli az arányokat és a formák viszonyát, majd amikor nagy vonalakban már látja maga előtt a kompozíciót, hozzákezd. A teljes képet azonban ő sem ismeri előre, és éppen ez adja a folyamat elevenségét. Szüksége van arra, hogy a mű készülése közben dőljenek el a legfontosabb kérdések, és hogy maradjon hely a meglepetésnek, a váratlan elmozdulásoknak is.
Ahhoz, hogy egy sorozat valóban kibontakozzon, majd organikusan új utak nyíljanak meg belőle, Piars számára elengedhetetlen, hogy sok időt töltsön a műteremben. Ez azonban nem mindig könnyű, hiszen jelenleg a Platán Galéria kurátoraként is dolgozik, miközben öt éve szervezi az általa alapított Art Salon Contemporary programjait. Utóbbi a művészet közösségi és demokratikus jellegét hangsúlyozza: azt, hogy a műtárgy nem kizárólag steril, fehér falú kiállítótérben létezhet, hanem társas helyzetekben, beszélgetésekben, enteriőrökben is.
Historizáló, nagypolgári atmoszférájú térben a képek másképp kezdenek el élni, miközben az itt rendezett programok – a pókeresttől a divatbemutatóig – azt is megmutatják, hogy a művészet szerves része az életnek. Az itt kiállított képek körül olyan helyzetek, kapcsolódások és közösségi élmények jönnek létre, amelyek felszabadítják a nézőt a galériatér sokszor merev szabályai alól, így a művekkel való interakció is közvetlenebbé és természetesebbé válik.
Fotók a művész engedélyével, jóvoltából
