A siker képlete egyszerű. Kell egy jó ötlet, amelyet egyenletes színvonalon, még inkább időnként felfrissítve célszerű megvalósítani. Jó ötlet az, ami a közönség és/vagy a szakma (lehetőleg mindkettő) érdeklődését felkelti, amiről azt mondhatják: eredeti-hiánypótló-újszerű-friss… Továbbá szükség van megfelelő kapcsolati rendszerre és afféle teoretikai asszisztenciára, amelyek direkt/indirekt módon segítik az ötlet elfogadtatását és népszerűsítését. Így van ez manapság a képzőművészetben is, ha megvan a jó ötlet, jöhet a többi: a kivitelezés és a mű körüli elméleti burok kialakítása, amelyben tulajdonképpen bármilyen produktum, hovatovább bármely talált tárgy műalkotássá változtatható.

Szűken számolva körülbelül harminc éve jó ötletnek számít a kortárs magyar képzőművészetben a varrott-hímzett kép. Az ekként készült művek az idősebbek számára egyértelműen felidézik a hajdani konyhai falvédőket, amelyeket annak idején otthoni környezetükben, eredeti kontextusukban szemlélhettek. Együtt éltek velük, anélkül, hogy elgondolkodtak volna azon: miért vannak itt és mit jelentenek? Aztán azt is megélték, hogy az értéktelennek nyilvánított textilek a szekrény mélyére kerültek. Hangsúlyozni kell, nem azért szedték le a falról, mert a hozzáértő, jó ízlésű, művelt kisebbség meggyőzte az ízléstelenséget és giccset kedvelő, kevésbé művelt embereket arról, hogy „ciki” ilyesmit készíteni és lakásdísznek kitenni, hanem mert – durván rövidre zárva a magyarázatot – a búbos kemencét felváltotta a sparhelt, a sparheltet a gáztűzhely és így tovább, az idő múlik, a dolgok változnak, most például ikeás képeket találunk az ikeás konyhákban.

Ne feledjük, minden ötlet mögött áll egy másik ötlet; a kortárs művészeti falképek esetében nyilvánvaló ötletátvételről, aktualizálásról, részbeni kisajátításról, parafrázisról beszélhetünk.

 

Anélkül, hogy a hímzett falvédőre emlékeztető művek történetét részletesen áttekintenénk, említsünk meg néhány hazai képzőművészt, akik hasonló munkáikkal hívták fel magukra a figyelmet. Rácz-Molnár Sándor és Hetényi Judit „reklámfalvédői” a kilencvenes évek legelején készültek, Szabó Eszter Ágnes munkája, a Zalai Imréné találkozása David Bowie-val 1998-ból származik, Chilf Mária „koncept varrottasait” 2010-ben hímzőasszonyokkal készíttette el. Természetesen mások is használtak varrótűt, ám azok a munkák kissé távolabb állnak a falvédőktől, a kép nélküli feliratok (Palotás Ágnes, Benczúr Emese), illetve a subázott grafikonok (Szövényi Anikó) és a hímzett beton (Imre Mariann) nem tartoznak ide.

 

Pittmann Zsófia (a cianotípia mellett) részben az eredeti, részben talán a kortárs alkotásoktól inspirálva szintén a varrást-hímzést választotta. 2002-ben látott napvilágot Zámbó Jimmyt ábrázoló munkája, s mára – hogy, hogy nem – sokan kizárólag az ő nevéhez kötik a továbbgondolt falvédőképeket.

Az Erdős Renée Ház második emeleti kiállítótermében falvédőgyűjteményét láthatjuk, a másik szinten pedig saját alkotásait mutatja be. Kivételesen kifejezetten előnyösnek bizonyul a hely adottságaiból következő „távolságtartó” elkülönítés, mert két hasonló, de lényegüket tekintve merőben különböző műcsoportról van szó.

 

Kiállítását Fülöp Hajnalka, a Néprajzi Múzeum muzeológusa nyitotta meg. Kitűnő összefoglalójából megismerhettük a sajátos kézművesmunka Jacob von Falke Die Kunst im Hause (1871) című művétől induló és a magyar háztartásokig ívelő újkori történetét. Arról azonban, hogy miben különböznek Pittmann Zsófia falvédői a régiektől, kevesebb tájékoztatást kaptunk, s ez annyiban érthető, hogy a néprajz érdeklődési körének peremén bukkannak fel a kortárs falvédőátiratok. (Érdekességként említsük meg, hogy a nyolcvanas évek elején komoly vita folyt arról, kell-e ezekkel az idejétmúlt, de még a hetvenes években is itt-ott előállított „naiv-folk” tárgyakkal a néprajznak foglalkoznia, mára azonban muzeális darabok lettek.)

 

A formai-technikai megfelelés nyilvánvaló: hasonlók a méretek, a formátum, az öltéstípus, a színhasználat, a szegés, a rajzi minőség, hasonló a szöveg és a kép együttese stb. Feltehetőleg a hasonlóságok miatt és mert a falvédő volt a kiindulási pont, a tartalmi párhuzamot is magától értetődőnek veszik, s rendre egymásba magyarázzák a két előadást, holott a kortárs művészeti és a régi falvédők merőben más síkon léteznek.

Pittmann figurái kiemelt híres és hírhedt emberek, népszerű honi és külföldi nevezetességek, sztárok-celebek saját karakterisztikus történettel, akiket öltéspixelekkel kézműves karikatúrává átfazonírozva egy mondhatni idejét múlt médiumon jelenít meg. Ilyesmi lenne Tom Cruise cifraszűrön, a Szomszédok szereplői palatáblán, az Avatár diafilmen. A direkt anakronizmus automatikusan – a téma és a technika differenciájából adódó – feszültséget teremt, s ahol feszültség van, ott szikrákat lehet produkálni! És Pittmann Zsófia sziporkázik, szórja a szikrákat!

 

Azonban a celebikonok fénye, a közönség összetétele és szemlélete idővel változik, s ha erről megfeledkezik a művész, akkor meglepve fogja tapasztalni, hogy idővel munkái veszíthetnek erejükből. A fiatalabbak nem ismerik Gémes Dixit, a Z generációs alteresek számára érdektelen Zámbó Jimmy és a többi retrós/oldscoolos nyugdíjas sztár. Legfeljebb (pop)kultúr-archeológiai kalandozásaik során-okán fedezhetik fel őket. Persze az új, „szigetes arcok” is a falvédőre kerülhetnének, de nem érdemes futni az események után, ráadásul a zoomerek gyorsan cserélődő, aktuálcelebjei aligha alkalmasak kivarrásra.

Mondani sem kell, a szereplőválasztás kényes művelet. Szerencsére Pittmann nem használja ki azt az olcsó, de annál erősebben kínálkozó lehetőséget, hogy az aktuálpolitikából merítsen, s ezért komoly elismerést érdemel!

 

Az eredeti falvédők szereplői nem létező (kitalált) nők és férfiak, elnagyolt figurák. Ebből következik, hogy saját történetük és mondataik sincsenek, azok a szólamok, amik a képre kerülnek, nem az övékéi, bármely fiktív, hímzett férfi-női alakkal előadhatók. Az „I want to break free” (Freddie Mercury), a „krumplileves legyen krumplileves” (Kádár János) stb., idézeteket viszont nem, sőt egyenesen értelmetlen lenne ismeretlen szájába adni, igaz, efféle disszonáns párosítás (illetve maga a disszonancia) szintén lehet alkotói cél. A Mobil Bódé Galéria kiállításai rendre erre építenek.

 

A falképek suta mondatai, érzelgős sóhajai egy társadalmi réteg „internalizált, kollektív normatív viszonyítási pontjait” ­írja-rajzolja ki. Jelzi, hogy az a társadalmi réteg, amely falvédőképeket fabrikált, mit tartott jónak, fontosnak, követendőnek – mondják –, s van ebben némi igazság. Ugyanakkor arról se feledkezzünk meg, hogy az efféle dísztárgyak elkészítésénél jelentős részben egyszerű átvétel történt. Készítették, mert körülöttük mások is készítettek. Aki akart, az élt a lehetőséggel. Kipróbálták, tudnak-e ilyet fabrikálni, s lám – igaz, komoly minőségi különbségekkel – majdnem mindenkinek sikerült. Valójában fel sem merült a hobbikézművesben, hogy üzen-e vele valamit, arra pedig végképp nem gondolt, hogy az utókor hogyan fogja értékelni. Nem érdekelte, mindössze egy ötletet ismételt meg.

 

A készítő produktumához való viszonyának pontatlan értelmezéséből következik az a megállapítás, amely bizonyos falvédőkben a hátrányos helyzetű női lét implicit és explicit lenyomatát látja bele, mondván: mint figyelemfelhívó hirdetmények, kijelölt helyükre, feladataikra és azokra a szabályokra emlékeztették az asszonyokat, amiket elvártak tőlük, amiknek meg kellett felelniük: a nőnek a konyhában a helye, a főzés, pénzbeosztás, „jó anyaság” és a kézimunka a dolga. A férfi meg hozza haza a pénzt és lehetőleg ne igya el mindet, s akkor minden rendben. „Az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a leányságom vissza.” Az érzések-érzelmek kifejezésére meg ott van a dáridós nótacsokor, abból lehet válogatni, minden hangulathoz találni idézetet, illetve az idézetekhez lehet igazítani az érzelmek megéltségét-minőségét.

Az efféle magyarázatok jellemzően olyan elméleti konstrukciók, amelyek mintegy belevetítik saját fogalom- és viszonyrendszerüket, elméleti toposzaikat az elemzésre kiválasztott hajdani (saját rendjében meg nem élt) tevékenységbe. A falvédő maradjon falvédő!

Pittmann Zsófia formai találékonysága és szellemessége kimeríthetetlennek tűnik! Ugyanakkor kérdés, hogy a popkulturális mémek és a falvédők keresztezése képes-e hosszú távon is mélyebb esztétikai párbeszédet fenntartani? A dekorativitás és az irónia, a pop artos gegek mögött olykor felsejlik a koncepció önismétlő jellege. Ettől függetlenül falvédői vitathatatlanul nagyszerűen kivitelezett, hiánypótló ötletek, amelyeknek egyedi bája, szellemessége és kimagasló színvonala példaértékű.

 

Képek a szerző és a művész jóvoltából, engedélyével.

 

Pittmann Zsófia Meleg otthon, jó feleség, férfiaknak mi kell egyéb? című tárlata július 19-ig látható az Erdős Renée Házban (1174 Budapest, Báthory utca 31.).