Jézus nagyon keményen beszél a tekintélyeseknek, a véneknek és a főpapoknak: a vámosok és az utcanők megelőznek benneteket az Isten országában. Előtte azonban egy elgondolkoztató kérdést tesz föl. Az apa szól a fiainak: menjetek dolgozni a szőlőmbe! Az egyik azt mondja, hogy nem – később mégis elmegy. A másik azt mondja, hogy megyek – és nem megy el a szőlőbe. Ki az, aki teljesítette az apa akaratát? (Mt 21,28–32)

Természetesen az, aki megtette, amit az apja kért tőle. Megtette, bár az első gondolata az volt, hogy nem. S ezt ki is mondta. Miért is menjek? Végül mégis elment. Vajon mi játszódhatott le a lelkében?

Manapság mintha kiveszett volna a köztudatból a lelkiismeret, a mélyről jövő belső hang, amely megszólal bennünk. Amikor elképzelek vagy elhatározok valamit, fölmerül a kérdés: vajon jól teszem? Vagy talán mégsem? Sokszor vívódunk, mielőtt eljutunk a döntésig. De sokszor van úgy, és talán ez a gyakoribb, hogy

az emberek (talán én magam is) megpróbálják elnyomni, elnémítani a belül megszólaló hangot.

A legkülönbözőbb vonzó ingerek vesznek körül. Ott van például a birtoklás vágya: meg kellene venni. S ha van pénzem, miért ne vegyem meg. Bár semmi szükségem nincs rá. A külvilág még segít is, hogy látszólag meggondoltan, végül mégis nagyon meggondolatlanul és ostobán döntsek. Ha kettőt veszek, akkor mindkét cucc árából kedvezményt kapok. De tulajdonképpen egy sem kell…

Van pénzem, miért ne vegyem meg. Bár semmi szükségem nincs rá (a szerző fotói)

 

Mi az, hogy lelkiismeret? Mondják: bigott, beszűkült tudatú vallásos emberek gátlásai. Nem kell törődni ezekkel a gátlásokkal. Éljünk szabadon. A szabadság hozzátartozik az ember lényegéhez. Tedd, amit éppen jónak látsz, a többi nem a te dolgod. Nincs fölötted senki, a magad ura vagy.

Igen, szabadok vagyunk. Szabadon választhatunk, teljesítjük-e az Atya kérését.

Szabadon mondhatok igent, szabadon mondhatok nemet. De vajon van-e valami, amihez igazodnunk kellene? Vagy én magam, függetlenül mindentől és mindenkitől, úgy döntök, ahogy akarok?

Nem megyek – jelenti ki az egyik fiú. Valami mégis arra indította, hogy döntését megváltoztassa. Megszólalt benne a lelkiismeret hangja. És ment, teljesítette az apa akaratát. A másik igent mondott, mégsem ment a szőlőbe. Szabad volt, szabadon döntött. Tulajdonképpen hazudott, amikor igent mondott.

Igent mondott, mégsem ment a szőlőbe; az apa akaratát a másik fiú teljesítette 

 

Milyen jó volna, ha eltűnne a világból a hazugság! Mennyire meg tudja mérgezni a világot, az életet, a társadalmat a képmutatás!

Jézus többször is beszél tanítványainak a változás lehetőségéről. Felszólítja az embereket:

változzatok meg! Térjetek meg! Bánjátok meg bűneiteket!

Ismerjük jól a tékozló fiúról szóló elbeszélést. A kisebbik fiú hátat fordít az apjának, otthagyja az atyai házat, kikéri a jussát és elkezdi élni a maga független életét. S amikor rádöbben arra, hogy végzetesen magára maradt, megszólal benne egy hang: atyám házában a szolgáknak is jobb élete van, mint nekem… Fölkelek, visszamegyek. Vétkeztem ellened és az ég ellen! – mondja. (Lk 15,18–19)

Az otthon maradt fiú féltékenysége is elgondolkodtató. A visszatérőt tárt karokkal fogadja az atya. A féltékeny, az apjának szemrehányást tevő fiúnak csak annyit mond: Fiam, te mindig velem voltál…

Jézus másutt így beszél: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)

Mindennapi imádságunk

 

Legyen meg a Te akaratod! – kérjük mindennapi imádságunkban, ahogy Jézus tanította nekünk. De hogyan vagyok képes arra, hogy fölismerjem az Isten akaratát?

A felnövekvő ember számára napról napra egyre jobban kitárul a világ. Összefüggéseket fedezünk fel. Tetteinknek s mulasztásainknak következményei vannak. Amikor arra készülök, hogy valamit megtegyek,

megszólal bennem a lelkiismeret: igen, ezt meg kell tenni. Vagy nem, ezt nem szabad. Akkor sem szabad megtennem, ha képes vagyok rá.

Előbb-utóbb világosan be kell látnunk, hogy az ember – bár szabadságában áll – nem tehet meg mindent, amire képes. Képes vagyok pusztítani, rombolni, gyilkolni, de egy belső hang figyelmeztet: megállj!

Egy belső hang figyelmeztet

 

Hol van a határ? Van-e egyáltalán korlát, amit nem szabad átlépnem?

Képesek vagyunk arra, hogy elnémítsuk a bennünk megszólaló hangot. Meggondolatlanul cselekszünk, nem gondolunk semmire és senkire, csak arra, hogy számomra jó lesz-e vagy sem. Saját érdekeink képesek vakká tenni bennünket. Vakká és gátlástalanná. És képesek vagyunk arra is, hogy magyarázatot találjunk a tetteink után: elhitetjük magunkkal és másokkal, hogy jogunk volt akár még pusztítani is.

Olyan világban, amelyben

a háborúk, a gyilkosságok, emberek életének ellehetetlenítése mindennapos újsághírré válnak, a lelkiismeretről már nem illik beszélni.

Közömbösen nézzük mások halálát. Természetesnek tartjuk, hogy nekünk magunknak semmi közünk ahhoz, ami a világban történik. Legföljebb felelőtlen és gátlástalan „komment-háborúban” veszünk részt, és ítélünk élők és holtak fölött, ahelyett, hogy megváltoztatnák az életünket és tennénk valamit a környezetünkben eluralkodó gyűlölet ellen.

Mindannyiunkhoz szól ma is a példázat, amit Jézus a beképzelt, gőgös farizeusoknak mondott. Mindannyiunkat küldi az Úr a szőlőbe: legyünk munkásai egy új, emberibb világnak, amelyben az Isten teremtő és életet ajándékozó akarata érvényesül. Ne legyünk képmutatók: akik azt mondják, megyek, de közben nem tesznek semmit. Legyen meg bennünk a bátorság, még akkor is, ha erőfeszítést kíván, hogy megtegyük az Úr akaratát. Változtassuk meg az életünket.