Testvériségről beszél Jézus. Közösségről. Az egymásért való felelősségről. Nem lehetünk közömbösek, mi történik körülöttünk. Senki sem sziget – ismerjük az angol költőtől, John Donne-tól származó kijelentést. „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja…” Sokszor úgy gondolják, nem a mi dolgunk, ami a világban végbemegy. Elég, ha a magunk életét éljük. Súlyos tévedés.
Jézus nagyon is emberi, érzékeny témáról beszél. (Mt 18,15–20) Feszültségek támadnak minden közösségben, családban, mindenütt, ahol több ember van együtt. Valakitől hallottam, hogy az utazó társaságok mindig összevesznek. Ha így nem igaz is, de tény, hogy minél közelebb vannak egymáshoz az emberek, annál nagyobb a lehetősége a súrlódásoknak, feszültségnek, nemegyszer haragnak, gyűlöletnek.
Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy megszólítsam azt, aki ellenem fordul. Felelős vagyok érte.
Nem térhetek ki egyszerűen előle. Ha kell, ne egyedül, hanem egy másik testvér jelenlétében figyelmeztessem. Jézus azonban számol azzal is, hogy vannak emberek, akik elzárkóznak, megkeményednek. Az Apostol ezt kéri a Rómaiakhoz írt levélben: „Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben.” (12,18)
Jézus beszél az egyetértésről is: egyetértésben fordulni az Istenhez, közös szándékkal. És kiegészíti: Ahol ketten vagy hárman az ő nevében összegyűlnek, ő ott van, jelen van.
Lepkeszárny-hatás...
Senki sem sziget. Bármit teszek, hatása van a környezetemre. Szoktak beszélni az úgynevezett lepkeszárny-hatásról. Valahol egy igen jelentéktelennek tűnő esemény másutt kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Bármit teszünk, következményei vannak. Indiában egy lepke meglibbenti a szárnyát, a földgolyó másik oldalán tornádó lehet belőle.
Ne azt a következtetést vonjuk le ebből, hogy inkább nem csinálunk semmit, nehogy baj származzék belőle. Igenis, ha ebbe az életbe helyezett minket az Isten, itt van feladatunk, tennivalónk. Jézusban éppen azt mutatja meg nekünk, hogy a másokért való életnek van értelme. Aki meg akarja tartani magának az életét, elveszíti azt. (Vö. Lk 9,24) De aki kész arra, hogy odaadja másokért, az ajándékként megnyeri az életet.
Ellentmondásnak látszik, de számtalan esetben mi magunk is megtapasztalhatjuk. Csak meg kell szabadulnunk önzésünktől.
Ki kell lépnünk önmagunkból. Bátorságot kell szereznünk a szolgálathoz.
Másokért élni… Őrzök egy képeslapot egy hatgyermekes édesanyától, aki miután a legkisebb gyerek is kirepült a házból, ezt írta: Úgy érzem magam, mint a megszedett gyümölcsfa. De mégis olyan jó…
Megtartó és bátorító ereje van a közösségnek. Nem vagyok magamban, ott állnak mellettem, körülöttem, velem azok, akik ugyanúgy gondolkodnak. Ha életünket Krisztushoz igazítjuk, ő ott van közöttünk. Nem vagyunk magunkra hagyva.
Az egyetértők útja biztos: a pannonhalmi barokk ebédlőben az egyik kép zajló folyót átúszó szarvasokat ábrázol. Egymást szorosan követve úsznak. Mert akkor vagyunk biztonságban, ha képesek vagyunk ugyanúgy gondolkodni. Akkor képesek leszünk arra is, hogy együtt cselekedjünk.
Egymást szorosan követve
Jó pár évvel ezelőtt történt. Nyár volt, igazi nyári meleg. Már jó ideje hagyomány, hogy július elején az osztályom összetartó magjával egy hétvégét együtt töltünk. Körmenden volt a találkozónk. Ott a Rába, fürödjünk! Kellemes a víz, süt a nap, a víz folyására ráfeküdni külön élvezet. Kitaláltuk, kapaszkodjunk össze körbe, és vitessük magunkat a vízzel. Kimondhatatlan érzés: fogjuk egymás kezét, sodor bennünket a víz, és érezzük a közösség biztonságot adó erejét. Soha nem felejtjük el ezt az élményt.
Együtt sodor a víz
Fülemben cseng az ének, Sumonyi Zoltán szövegével, a 133. zsoltárt idézve:
„Mily gyönyörűség, íme, lásd,
Amikor az atyafiak együtt muzsikálnak!
Ott van az áldás, hiszed-é?
Csak oda küld a mi Urunk pengő citerákat.”
Szükségünk van arra, hogy megtapasztaljuk: nem vagyunk egyedül. Jöhet bármi, az egyetértő közösségnek megtartó ereje van. Együtt sírni a sírókkal, együtt örülni az örvendezőkkel (lásd Róm 12,15). Ráérezni arra, hogy a másik embernek mi fáj, mire van szüksége. A leginkább hiánycikk manapság éppen az együttérzés, a másik emberrel való azonosulás készsége, képessége. Az empátia. Az, amit a szakemberek érzelmi intelligenciának neveznek.
Nem elég tudni a világról, nem elegendő a dolgok közötti eligazodás képessége.
Mint egy falat kenyér, annyira kell, hogy együtt tudjunk érezni másokkal.
Nem vagyunk egyedül
Szükségünk van egymásra. A globális méretű közömbösségnek véget kell vetni. Mi itt, Európában, bármennyire siránkozunk és kesergünk is, ha őszinték vagyunk, tobzódunk a jólétben. Összehasonlításképpen: míg a világ legszegényebb országaiban a lakosság túlnyomó része napi három dollárnál kevesebből tengődik, addig a fejlett nyugati országokban a hivatalos nemzeti szegénységi küszöb napi huszonhét dollár felett van. Mi, magyarok nem panaszkodhatunk.
Nagy a különbség a mi életszínvonalunk és a szegény országokban élőké között! Vajon az ő szegénységükért ki a felelős?
Mondhatjuk-e nyugodt lelkiismerettel, hogy nekünk, keresztényeknek semmi közünk hozzá?
Ketten vagy hárman az én nevemben… mondja Jézus. Vajon komolyan vesszük-e a felelősségünket? Kell imádkozni, kell közösen kérni. De kell, hogy legyen bátorságunk arra is, hogy megosszuk azt, amink van. Mert Jézus azt is mondja: Éhes voltam és adtatok ennem…
