Szőlőt telepített egy gazdaember. Gondosan. Hozzáértéssel. Taposógödröt is ásatott, bár nem volt egyszerű, sziklás volt a talaj. Gondolt arra, hogy lesznek illetéktelenek, ezért őrizni is kell a szőlőt. Be is keríttette az ültetvényt. Úgy gondolta, minden rendben van: rábízza a munkásokra a szőlőt, ő maga pedig megy intézni az ügyeit. (Mt 21,33–43)
Joggal számított arra, hogy a termés az övé, hiszen sajátja a szőlő. De valami más történik. Lázadás. Amikor a gazda szeretné megkapni a termést, ami az övé, egyik küldöttjét megverik, a másikat pedig meggyilkolják. Keserű tapasztalás. De nem adja föl: ami az övé, az az övé: a fiát küldi a termésért. A fiával sem bánnak másként: őt is megölik.
Marten van Valckenborch: Példabeszéd a gonosz szőlőmunkásokról (részlet) (forrás: Public domain, Wikimedia Commons)
Mit mondjunk ehhez a furcsa elbeszéléshez? Újra és újra át kell olvasni, hogy az üzenete eljusson hozzánk.
Jézus a hallgatóknak kérdést tesz föl: vajon ezek után mit tesz a gazda? Logikus a válasz: a gonoszok megkapják a kemény büntetést, a szőlőt pedig másokra fogja bízni, akik tisztességesen gondozzák azt, a gazda pedig megkapja majd, ami a sajátjából joggal jár neki.
Vajon mi közünk van nekünk, mai embereknek ehhez a példázathoz? Előbb-utóbb
rá kell jönnünk: ez bizony rólunk is szól, nagyon világosan, nagyon keményen.
Ránk van bízva ez a világ. Ránk van bízva az Isten jó teremtése. Az első emberpár feladatot kap: gondozza, művelje a teremtést, a bibliai elbeszélés szerint a jól elrendezett világot. Legyen kertésze, gazdája, felelőse.
Amikor hátat fordít az ember az Istennek, a világ teremtőjének, végzetesen magára marad. Kiűzetik a paradicsomból: a maga útját járja ezután, amely tele van kudarcokkal, pusztítással, gyilkolással.
Leszámolnak vele, mint egy gonosztevővel (a szerző fotói)
A példázatban szereplő fiú a Szentírásban többé-kevésbé járatosak számára Jézus alakját idézi föl, akit azért küld az Atya a világba, hogy kibékítse az eget a földdel. Aki a szétesett, bűnös világba a jóvátétel lehetőségét hozza. De bármennyire érdekes is a Názáreti Jézus, végül is zavaró lesz; az új világrend pedig, amit hoz, a tekintélyes zsidó vezetők számára elfogadhatatlan. Végül leszámolnak vele, mint egy utolsó gonosztevővel. Megfeszítik. Kivégzik.
S a történet nem állt meg a Golgotánál. Ma is kitaszítják sokszor azokat, akiket átjár a jézusi értékrend, akik számára fontosabbak az odafönt valók, mint az evilági boldogulás. Kellemetlenné válnak azok, akik testvériséget hirdetnek, akik számára a testvériség nem üres szólam csupán, hanem megvalósítandó feladat.
Akik az élet védelmét fontosabbnak tartják mindennél, kénytelenek szembesülni azzal, hogy kiveti őket a szép új világ politikai rendszere.
Vajon mit talál most a gazda? Vajon van-e termés, amire joggal számíthat? Nem kell messzire mennünk, elég csak körülnéznünk szűkebb pátriánkban. A gondosan elültetett szőlő helyén sivár pusztaságot látunk. A biztonságot adó otthon, a család mintha eltűnt volna. Tudom, túlzás azt mondani, hogy már egyáltalán nincs, de kivételszámba megy az, amit igazán családnak nevezhetünk. Ahol egy férfi és egy nő egy életre szóló hűségét tapasztalhatják meg a felnövekvő gyerekek.
Kivételszámba megy az igazi család
Tudom jól, a hűségért minden nap meg kell küzdeni. A feszültségek, a konfliktusok jelen vannak mindenkinek az életében: nem elmenekülni kell előlük, hanem megoldást kell találnunk. Nem volna szabad egy látszatvilág kábító hatásainak rabjává válni. Mintha félnénk egymástól. Félnénk az őszinte szótól. Nem tudjuk elfogadni a bírálatot még azoktól sem, akik a legközelebb állnak hozzánk.
De nemcsak az emberi kapcsolatainkkal vagyunk így. A ránk bízott teremtett világgal ugyanúgy bánunk. Ha utunkban áll bármi, lelkiismeret-furdalás nélkül kivágjuk, legyen az akár évszázados fa, legyen akár őseink által gondosan megtervezett, felépített és óvott épület, legyen patak vagy lankás domb:
ha úgy érezzük, hogy akadályoz bennünket, kivágjuk, ledózeroljuk, eltüntetjük…
Mennyi csodás alkotás jött létre az évszázadok során, amelyben őseink szíve-lelke, fáradságos munkája van, és mi nem tudjuk megbecsülni, tovább építeni, szépíteni.
A szentírási kép a szőlőskertről tulajdonképpen az egész ránk bízott világot jelenti, amit nekünk gondosan óvni és továbbfejleszteni kellene. Helyette pedig engedünk a romboló ösztönöknek, amelyek ebben az önző világban jelen vannak bennünk, családjainkban, közösségeinkben.
Vajon a gazda, a Teremtő kedvét leli-e abban, amit mi a teremtéssel művelünk?
Kié ez a világ, amelyben élünk? Jogot formálunk arra, hogy kisajátítsuk magunknak, és elfeledkezünk arról, hogy a Teremtő joggal kéri számon tőlünk, mit tettünk a szőlővel, amit ültetett.
Mit tettünk a világgal?
Mit tesz a szőlőskert ura azokkal a szőlőmunkásokkal, akik nem voltak hajlandók átadni a termést, sőt a gazda küldötteit megverték vagy megölték? A szentírási szövegben ott a válasz: elbánik velük, és majd másokra bízza a szőlőjét, akik gondosan törődnek vele és megadják a gazdának, ami az övé.
Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy párhuzamot vonjunk a példázat és a mai Európa között. Kaptunk lehetőséget, hogy kultúrát teremtsünk. Lehetőséget, hogy csodálatos templomokat építsünk. Hogy keresztény módra, értelmesen éljünk. Ehelyett testvérháborúkat látunk, elfordulást a keresztény értékektől, mondván, hogy idejétmúlt, már elhanyagolható, fölösleges korlátok csupán. Kiveszett közülünk az élet tisztelete, eltűnt az érzék a titok és a szent iránt.
Nem Európának ígértetett meg, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Jönnek majd más népek, akik tisztelettel tudnak tekinteni az életre,
akik le tudnak borulni az Élet Ura előtt. Akik nem helyezik magukat az Isten fölé. Akik alázattal elfogadják, hogy ők is csak teremtmények, és nem urai, hanem gondozói ennek a világnak. És felelősséggel tartoznak Annak, aki forrása és célja minden teremtménynek. Ideje volna, hogy észhez térjünk, és elfogadjuk a Gazda, a Teremtő akaratát.
Nyitókép: Jan Luyken: A szőlősgazdák példázata (forrás: Rijksmuseum, CC0, Wikimedia Commons)
