Máté evangéliumában Jézus úgy jelenik meg, mint aki által az Isten szól az emberekhez. Az Atyától van az ő hatalma. Egyedül ő az, aki ismeri az Atyát.

Jézus ismeri az embereket. Tudja jól, hogy mindenkinek meg kell küzdenie az életéért. Tudja, hogy erőre van szükség.

Furcsa világban élünk. Az emberek gyilkolják egymást, belefáradnak a gyalázkodásba, rágalmazásba, pusztításba, kimerülnek a fegyveres harcokban. Megfogyatkozott erővel, kétségbeesve próbálunk túlélni különféle viharokat, politikai, gazdasági válságokat, keservesen gyötörnek furcsa tények:

közösségek szétesése, családi kapcsolatok felbomlása, az elmagányosodás, a céltalanság, a bizonytalanság:

honnan és hová, és mindez miért? Mintha ellehetetlenülne az emberi élet. Globális méretű közömbösség uralkodik az egész világon.

Belefáradnak a pusztításba (a szerző fotói)

 

Mintha kiszabadult volna a Sátán, mintha a gonoszság elárasztana mindent. Nem vagyunk képesek arra, hogy emberi módon szót váltsunk egymással. Elszabadultak az indulatok, s bár büszkék lehetünk tudásunkra, képtelenek vagyunk arra, hogy elfogadjuk a tényeket. Ahelyett, hogy közös jövőképet próbálnánk megfogalmazni, gondolkodás nélkül, az összefüggésekkel egyáltalán nem törődve, belefáradunk és kimerülünk egymás ellehetetlenítésében, legyőzésében.

Mi magunk tesszük tönkre a környezetünket, magunk lehetetlenítjük el az életünket, amikor

nem vagyunk hajlandók arra, hogy szembenézzünk önmagunkkal,

hogy belenézzünk egymás szemébe.

Magunk tesszük tönkre a környezetünket...

 

Mintha a lelkiismeret már csak az elavultnak tartott hittankönyvekben létezne. A felelősség is kiveszett a gyakorlatból. Mi közöm hozzá, hogy mit tesznek mások? Nem érdekel, mi lesz a sorsa az utánunk következő nemzedékeknek.

Vannak ugyan, akiken erőt vesz a szorongás, a félelem. Kiszolgáltatottnak érzik magukat – és valójában kiszolgáltatottak vagyunk mindannyian a gonoszság hatalmának. Jézus azonban bátorít mindenkit:

„A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok: én legyőztem a világot.”

(Jn 16,33)

Mindannyiunknak szembe kell néznünk önmagunkkal. Nem szabad belemenekülnünk semmiféle látszatvilágba, nem szabad beletemetkeznünk a munkába, nem szabad beleragadnunk a pillanatok szorításába. Föl kell ismernünk, hogy Jézus azért jött, hogy életünk legyen. Mindazok, akik hajlandók arra, hogy őt befogadják, az élet teljességét fogadják be.

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és terheket hordoztok” – mondja Jézus. Ő nem akar magára hagyni senkit. De kér is: „Vegyétek föl az igámat.” Elköteleződést kíván. Ugyanakkor hozzáfűzi: „Az én igám édes és az én terhem könnyű.” (Mt 11,28–30)

Elfáradtatok, terheket hordoztok...

 

Elgondolkodom: hogyan lehet édes a kereszt? Hogyan lehet könnyű, ha maga Jézus is háromszor rogyott össze a kereszt súlya alatt?

Önmagában nehezen értelmezhető a szenvedés.

Jézus senkinek nem ígér olyan életet, amelyből hiányozna a kereszt.

Sőt, kifejezetten kéri: „Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét és úgy kövessen engem.” (Mk 10,38)

Az évek, a mögöttem lévő évtizedek során a szobámban számtalan kisebb-nagyobb kereszt gyűlt össze. Van egy egészen kicsi fém keresztem, amelyet szőlőinda fon körül. Van egy másik, amelyik olyan, mint egy börtönrács, vagy éppen egy ablak. Összeköt két világot. Van egy számomra nagyon sokatmondó: egy tükörlap, rajta egy kis fahasáb, amelynek a felső harmadából egy rövidebb kis hasáb nyúlik ki. Önmagában értelmetlen, első pillantásra nem látom, nem tudom, mi is ez. De ha jobban ránézek, azt veszem észre, hogy a tükörlapon tükröződik a ráhelyezett kis fahasáb. Akkor látom, hogy ez: kereszt. Amit közvetlenül meg tudok tapasztalni, az önmagában nem értelmezhető. De azzal a másik dimenzióval, amely a tükörben feltárul, értelmet nyer.

Tükörkereszt

 

Jézus elköteleződést kíván mindannyiunktól. Önátadást. S akkor – a hit dimenziójával kiegészülve – elrendeződik a világ.

Menjünk bátran Jézushoz, aki látja az életünket és magához hív mindannyiunkat. Azt akarja, hogy béke legyen bennünk. Azt akarja, hogy nyugalmat találjunk.

Ő a mi békességünk, ő a mi életünk. Ő, aki által megújul minden.

Meg kell hallanunk az ő hívó szavát. De ez önmagában még kevés. El kell fogadnunk a meghívást. Föl kell vennünk az ő igáját: bátran vállalkozni kell az ő követésére. S ha valóban törekszünk követni őt, elrendeződik bennünk a sok zűrzavar és vihar.

Hinni kell őbenne. A hit: személyes kapcsolat. Több, mint a puszta tudás. A személyes kapcsolat pedig mindig ajándék. Kegyelem.

Akkor – ahogy Reményik Sándor írja –

 

„Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

(…)

Ez a magától: ez a Kegyelem.”