Amikor az evangéliumokban Jézus csodáiról olvasunk, legelőször alighanem mindenkiben fölmerül a kérdés: hogyan is történhetett mindez? Így vagyunk az öt árpakenyérről és két halról szóló csodálatos kenyérszaporítással is. (Mt 14,13–21) Hogyan történhetett meg, hogy azzal a csekélységgel, ami ott éppen rendelkezésükre állott, annyi ember jól tudott lakni, sőt még maradékokat is bőséggel szedtek össze?
Öt árpakenyér és két hal; csekélység, amit mi adhatunk (a szerző fotói)
Próbáljunk az elbeszélés üzenetére figyelni a Hogyan? kérdés helyett. Az evangélistáknak ez a célja: a Lélek indítására meg akarják mutatni, hogy a Názáreti Jézus emberségén keresztül az Isten szólít meg bennünket, az Isten átalakítja az életünket, ha készek vagyunk arra, hogy bizalommal, hittel átadjuk neki önmagunkat.
A Názáreti Jézus valóságos ember. Érző. Együttérző.
A szakasz azzal kezdődik, hogy Jézus tudomást szerez János, a keresztelő haláláról. János rokona volt Jézusnak. S ekkor visszavonul, magányosan, egy kietlen helyre. Fáj neki János halála. Mélyen érinti emberségében a halálhír.
Mi magunk is többször megtapasztalhattuk, hogy egy halálhír milyen mélyen meg tud rázni bennünket. Visszahúzódunk. Nem akarunk embert látni. Magunkban akarunk maradni. Gyászolunk.
Az evangéliumokban olvasunk Lázár haláláról. Annak a Lázárnak a haláláról, aki testvére volt Máriának és Mártának, akik Jézust többször vendégül látták. Amikor Jézus Lázár sírjához ér, megrendül, megsiratja. Az emberek meg is jegyzik: lám, mennyire szerette őt… (Jn 11,35)
Jézus meggyászolta rokonát, Keresztelő Szent Jánost, megsiratta a halott Lázárt
Jézus azonban több, mint valóságos ember. Őbenne az Isten van közöttünk. Az Isten, aki az élet Istene. Aki mindenki számára, aki befogadja, életet akar ajándékozni.
Jézusról tudnak az emberek. Elhírlett, hogy mi mindent tett és tanított. Nem olyan, mint a mi világunk hírességei, csillagai, akik ideig-óráig elbűvölik a rajongókat, majd egyik napról a másikra eltűnnek, mert más mutatványosok jönnek. A mutatványosok képesek arra, hogy elbűvöljék az embereket, de ritkán fordul elő, hogy általuk és körülöttük emberibb és élhetőbb legyen a világ.
Az emberek megtudják, hová vonult vissza Jézus. Utána mennek. Jézus, aki vissza akart vonulni a gyász idején, észreveszi a sokaságot.
Látja, hogy az emberek várnak rá. Megesett rajtuk a szíve
– fogalmaz az evangélista. Együtt érez az emberekkel, akik számára annyi minden hiányzik, hogy emberibb legyen az életük.
Ti adjatok nekik enni! – zarándokok ételért állnak sorban
Közben beesteledik. Tanítványai figyelmeztetik: kietlen a hely, az emberek éhesek, fáradtak. Hadd menjenek és vegyenek maguknak valami élelmet. Jézus válasza mellbevágó: Ti adjatok nekik enni! A tanítványok erre nem számítottak.
Képzeljük magunkat a helyükbe. Olyan feladatot kapunk, amelyre nem készültünk.
Olyan kihívással kell megbirkóznunk, amire nem számítottunk, és nem is vagyunk képesek magunktól megoldani a feladatot.
Öt árpakenyér, két hal: mi ez? Semmiség. S ott van a fáradt embersereg, alkonyodik, közeledik az este.
Hozzátok ide! – mondja Jézus. A tömeget pedig telepítsétek le.
Reménytelen helyzet. Ugyanolyan reménytelen, mint amikor Péter, a halász, a szakember mondja: Egész éjszaka fáradoztunk, és nem fogtunk semmit. De a te szavadra kivetem a hálót. (Lk 5,5)
Egész éjjel nem fogtunk semmit, de a Te szavadra kivetem a hálót
A te szavadra… Van-e bátorságom, hogy megtegyem, amit Jézus mond? Vagy elkezdek mérlegelni, méricskélni, és csak a magam erejét és erőtlenségét látva feladom a küzdelmet… A te szavadra… A tanítványok Jézus szavára letelepítik az embereket.
Odaviszik hozzá az emberi mértékkel tekintve semmiséget: az öt árpakenyeret és a két halat.
Jézus föltekint az égre. Isteni erejével átlényegül a világ, mint a kánai menyegzőn a korsókban a víz. (Jn 2,5)
Ha megtesszük azt, amire képesek vagyunk, még ha olyan semmiségnek látszik is, akkor átváltozik a világ. Az öt árpakenyérrel és a két hallal a sokaság jóllakik. Sőt még bőséggel szednek össze kosarakba maradékokat is.
Korsók Kánában
A világban, amelyben élünk, az emberek mintha nem lennének képesek arra, hogy bármit is odaadjanak. Meg akarnak tartani maguknak mindent. A többiekkel pedig nem törődnek. Ez az embertelen világ hazug világ, amelyben elbizonytalanodik minden. Senki sem tudja, megbízhat-e a másikban. Ki vagyunk szolgáltatva áttekinthetetlen hatalmi érdekeknek. Reménytelenül, elkeseredetten élünk. Mintha ránk borulna a sötétség. Mi lesz velünk? Mi lesz holnap? Lesz-e jövőnk? Milyen világban élnek majd a mostani gyermekek?
Nemritkán azok között is tapasztaljuk a reménytelenséget, akik magukat kereszténynek mondják. Vajon hiszünk-e igazán Jézusban, aki azért jött, hogy életünk legyen (Jn 10,10),
vagy egyszerűen csak hagyományokat őrzünk és ápolunk, és azon kesergünk, hogy egyre kevesebben vagyunk?
Az evangélisták és az apostolok közvetlen közelről megtapasztalták, hogy nincs másban üdvösség, igazi élet, csak egyedül a Názáreti Jézusban. (ApCsel 4,12) Vajon mi, akikhez eljutott ez az üzenet, komolyan vesszük-e az örömhír igazságát?
Legyen bátorságunk, hogy átadjuk magunkat az emberek szolgálatára. Az éhező, elcsigázott, fáradt sokaság erősítésére. Nem a saját erőnkben bízva, hanem erős hittel annak a Jézusnak a valóságában, aki ma is mondja, nekünk, mai tanítványainak: Ti adjatok nekik enni!
Nyitókép: A Genezáreti-tó a kenyérszaporítás helyén
