Elgondolkodtató a kánaáni asszony története. (Mt 15,21–28) Idegenről van szó, akinek türelmetlen könyörgése zavarja a tanítványokat. Jézus látszólag nem törődik vele, amikor megszólítja: Könyörülj rajtam, Dávid fia! Amikor Jézus azt mondja, hogy az ő küldetése Izrael házának elveszett juhaihoz szól, a tanítványok alighanem igazolni látták magukat, amiért azt kérték Jézustól, hogy küldje el, ne kiáltozzon az asszony. Kellemetlen számukra a jelenléte.

Jézust azonban nem zavarják az idegenek.

Egy szamaritánus szerepel az egyik legismertebb példázatában, aki nem megy el a bajbajutott mellett. Egy idegen asszonnyal találkozik a kútnál, akitől inni kér. Dicséri a kafarnaumi százados hitét. Az ítéletkor ezt mondja majd: „Idegen voltam és befogadtatok.”

Idegen voltam és befogadtatok (a szerző fotói)

 

Legyen szó kánaániról, szír-föníciairól, szamáriabeliről, Jézus számára mindenki egyformán ember, aki rászorul az Isten irgalmára. Jézus hitet kíván az embertől, és nem azt nézi, hogy ki kinek az oldalán áll.

Mi, keresztények hajlamosak vagyunk kisajátítani magunknak Jézust.

Ő a mi Urunk, akik pedig a mi megítélésünk szerint nem tartoznak hozzá, azoknak nincs helyük a közelében.

Életem nagy részét olyan templom szolgálatában töltöttem, amelyet sokkal több idegen látogat, mint helybeli. Valami vonzza őket erre a Balaton fölé emelkedő szent helyre. Lehet, hogy a hely szépsége, lehet, hogy a történelem, egy Árpád-házi király sírja. Lehet, hogy egyszerűen csak a kíváncsiság. Az is lehet, hogy a templomi közösség magával sodró imája. Nincs ember, aki a másik lelkébe látna.

Tihany, a Balaton fölé emelt szent hely

 

Hányszor kellett hallanom a megjegyzést: Atya, ha tudná, kik járnak ide… Általában azt válaszolom, hogy tudom. Vagy legalábbis sejtem.

Hadd jöjjenek. Talán megérinti őket a hely szelleme. Mi magunk pedig

ne próbáljunk odaállni Isten és az emberek közé: majd mi megmondjuk, ki az, akire rátekint az Isten…

Legyünk kegyelmének közvetítői, ne pedig hűvös hivatalnokok.

Vegyünk példát erről az idegen asszonyról. Mi, akik úgy gondoljuk, hogy a „belső körhöz” tartozunk, vegyük észre, milyen fontos neki Jézus. Mennyire bízik benne. Milyen elszántan könyörög hozzá. Vajon nekünk van-e bátorságunk, hogy megszólítsuk Jézust, úgy, ahogy ez az idegen asszony tette? Vagy hűvös távolból figyeljük, mi történik körülötte?

Ha tudná, kik járnak ide...

 

Át kell alakítanunk a felfogásunkat, az elképzelésünket a vallásról. Nem szabályrendszer, nem előírások sokasága, nem tiszteletre méltó szép hagyományok gyűjteménye a vallás. (Ne értse félre senki: nem arról beszélek, hogy a szép hagyományok nem érdemelnek tiszteletet. Amennyire lehet, meg kell őriznünk őket. Megőrizni, mint a kultúrkincs fontos részét. De ennél sokkal többről van szó.) A vallás kölcsönös kapcsolat.

Az Isten lehajol hozzánk, megszólít bennünket.

Számtalan módja van annak, ahogy ez megtörténhet. Lehet a természet csodáján keresztül. Lehet a másik ember velünk való törődésén keresztül. Mi pedig rádöbbenünk végességünkre, esendőségünkre. Megérezzük, hogy van rajtunk kívül és fölöttünk Ura ennek a világnak, akire föltekinthetünk. Akit megszólíthatunk.

Lehet, hogy a hagyományos vallásosság egyre kevésbé van jelen a változó világban. Más lett a társadalom, sokaknak átrendeződött az értékrendje. De a végső kérdések megmaradtak, bármennyire fejlődött is ez a felgyorsult és még tovább gyorsuló furcsa világ. A legégetőbb kérdéseket ideig-óráig el tudja nyomni a birtoklásvágy, az élvezetek hajszolása. De

létezésünk esetlegességét nem tudja megváltoztatni semmiféle technika vagy technológia.

Az orvostudomány fejlődése sem képes erre. A legkiválóbb orvosok sem tudnak életet teremteni. Halandók vagyunk mindannyian.

Könyörülj rajtam, Dávid fia! – halljuk ezt az idegen asszonyt, aki leányáért aggódik. Bizalommal fordul Jézushoz. Mélységes hittel.

Könyörülj rajtam!

 

Még abban az órában meggyógyult a leány. Asszony, nagy a te hited! – mondta Jézus. És az anya hite csodát művelt.

A gyógyító Jézus nem csodadoktor. Jézusban jelen van közöttünk az Isten. Hozzáfordulni annyi, mint Istenhez kiáltani. Jézus kivétel nélkül mindenkinek az örök élet örömhírét hozza.

Keseregni szoktunk, amikor arról olvasunk, hogy a vallásukat gyakorlók száma drasztikusan csökken. Nem szabad kétségbe esnünk: változik a világ, változnak a szokások, a társadalmi elvárások. Mérni, statisztikát készíteni csak a felszínről lehet. De

hogy kinek mi megy végbe a lelkében, annak egyedül az Isten a tudója.

Sokan vannak, akik keresik életük értelmét, megoldást életük problémáira. Sok múlik rajtunk is, hogy megtalálják-e a választ. Vajon nem vagyunk-e olyanok, mint a tanítványok, akik látják az idegen asszonyt, aki Jézushoz könyörög; nem vagyunk-e hajlamosak arra, hogy mi is elküldjük a másik embert, mert úgy gondoljuk, hogy neki itt nincs helye? Nincs helye közöttünk, nem közénk való. Sokszor találkoztam azzal a megfogalmazással, hogy ő a mi emberünk, a másik nem a mi emberünk…

Jézus számára minden ember egyformán értékes. Nem küld el magától senkit. Mert ő azért jött, hogy életünk legyen. Mert Isten országa mindenki számára nyitott, aki őt elfogadja Urának és Istenének.

 

Nyitókép: Rocco Marconi: Krisztus és a kánaáni asszony (forrás: Los Angeles County Museum of Art, Public domain, Wikimedia Commons)