Ma is sokan vannak, akik idézik Jézust: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig, ami az Istené. (Mt 22,15–21)
Mintha két külön világról lenne szó, amelyek egymástól függetlenül léteznek.
Mintha lehetne úgy élni, hogy szétválasztom a kettőt. A templom világát meg a hétköznapok világát.
Ott a vasárnap: adjam meg az Istennek a neki járó tiszteletet. És ott van a mindennapok küzdelmes világa: próbáljak meg talpon maradni ennek a világnak farkastörvényei között.

... talpon maradni ennek a világnak farkastörvényei között (a szerző fotói)
Óriási tévedés. Sokan vannak ma is, akik kísérletet tesznek arra, hogy a vallás világát külön világnak tekintsék, és úgy gondolják, hogy más törvények szerint működik az, amit vallásnak nevezünk, és mások a törvényei ennek a világnak.
Világosan látnunk kell, hogy ez a felfogás furcsa tudathasadásos állapotot eredményez. Nemcsak az egyes emberben, aki keresi a helyét a világban. Tudathasadásossá válik a társadalom is.
Márton Áron mondja a következőt:
„Az ember két világ polgára egyszerre, lelkének gyökérszálai az éghez kötik, lábával sáros földi utakon botorkál.”
A hangsúly nem azon van, hogy két külön világ, hanem hogy „egyszerre”. Az élet teljességéhez egyaránt hozzátartozik az „innen” és a „túl”.

Hozzátartozik az „innen” és a „túl”
Képzeljük magunk elé az evangéliumban leírt helyzetet. Az egyik oldalon ott áll Jézus, aki meghirdette az Isten Országát. A másik oldalon ott állnak a farizeusok, a törvényhez keményen ragaszkodók, akik úgy gondolják, hogy Jézus felforgatja a megszokott, biztos rendet, a Mózes által közvetített isteni törvényt.
Kérdést tesznek föl Jézusnak. De érdemes odafigyelni a kérdés bevezetésére: ravasz, behízelgő mondat. Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és nem érdekelnek emberi tekintetek. Majd jön a kérdés, amivel elképzelésük szerint Jézust sarokba tudják szorítani. Szabad-e adót fizetni a császárnak? Egyszerűbben: elfogadjuk-e az idegenek uralmát?
Elképzelésük szerint a válasz vagy igen, vagy nem.
Ha azt mondja Jézus, hogy igen, akkor hűtlen a népéhez, idegen hatalom kiszolgálója. Ha azt mondja, hogy nem, akkor a fennálló rend ellen lázít.
Jézus a kérdésre kérdéssel válaszol. Fölismeri, hogy ürügyet keresnek, hogy bele lehessen kötni, hogy meg lehessen vádolni akár a vallási, akár a világi hatóságok előtt. Olyan emberekkel áll szemben, akik a törvény betűjéhez szigorúan ragaszkodnak. Azt kéri, mutassák az adópénzt. A pénzt, amin emberábrázolás van. Miféle kép ez? Kinek a képe? A Kivonulás könyvében olvasható a következő: „Ne csinálj magadnak faragott képet!” (Kiv 20,4)
Azonnal válaszolnak, nem is gondolva arra, hogy saját maguk esnek csapádba. A császáré…

Kinek a képe? A császáré... – Tiberius dénárja (forrás: Classical Numismatic Group, Inc., CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
Jézus tulajdonképpen nem ad feleletet számukra. Szembesíti őket saját képmutatásukkal. Ők, akik annyira ragaszkodnak a törvény betűjéhez, most csapdába estek: a törvény által tiltott cselekedetet hajtottak végre.
Amikor Jézus azt mondja válaszul, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, az Istennek, ami az Istené, tulajdonképpen elhárítja magától a kérdést.
Ha ti ilyen képmutatók vagytok, csináljatok, amit akartok. Nem ad nekik feleletet.
Amikor ezzel a szentírási jelenettel találkozom, eszembe jut napjaink gyakran elhangzó, farizeusi kérdése: Politizálhat-e az egyház vagy sem?
Képmutatók vannak manapság is, és voltak és lesznek is mindig. Akik szeretnék kiszorítani az intézményes egyházat a közéletből, elgondolkodhatnának Márton Áron kijelentésén, hogy a keresztény ember két világ polgára. S ez a két világ nem választható el egymástól. A Teremtő, aki fölötte van mindennek, ugyanakkor jelen is van mindenben. A teremtés rendjét nem lúgozhatom ki a tapasztalható világ valóságából.

A Teremtő jelen van
Ami akkor Jézussal történt, ma is számtalan esetben megismétlődik. Megpróbálják szembeállítani az Isten Országát az e világi országgal. Az egyház, az evangélium képviselői ne szóljanak bele az e világi ország ügyeibe.
Vagy: beszéljenek az Istenről – adják meg az Istennek, ami az Istené, és simuljanak bele a mindenkori társadalom rendjébe: adják meg a császárnak, ami a császáré.
A két világ nem választható szét. Jézus nem kivenni akarja tanítványait ebből a világból, hanem meg akarja őket óvni a gonosztól. Jézus tanítványainak kell, hogy legyen mondanivalója ennek a világnak a számára: ahogy Jézus jelenléte kritikus jelenlét volt, ugyanúgy a Krisztus küldetésében járó mai tanítványok jelenlétének is kritikus jelenlétnek kell lennie.
A kérdést föl lehet tenni úgy is, hogy politizálhat-e az egyház? Egyértelmű a válasz:
az egyháznak nincs politikai pártja, küldetése mindenkihez szól. Az egyháznak evangéliuma van, amivel elő kell állni, akár alkalmas, akár alkalmatlan.
(2Tim 4,2) Amikor élet és halál kérdéseiről van szó, az egyház nem hallgathat. Amikor a nevelésről van szó, nem hallgathat. Amikor a családról van szó, nem maradhat néma. Amikor az anyagi javak elosztásáról, elnyomorodásról és meggazdagodásról van szó, nem maradhat néma. Akik úgy gondolják, hogy a vallás arra való, hogy megtanítsa az embereket imádkozni, azoknak nagyon beszűkül a gondolkodásuk.

Az istenszeretetről szóló beszéd semmitmondó, ha nincs mögötte a mindennapokban emberszeretet
Mert a két világ: az Isten és az emberek világa nem választható el egymástól. Az istenszeretetről szóló beszéd üres és semmitmondó, ha nincs mögötte a mindennapokban megvalósuló emberszeretet, az igazságosság, a testvériség megalkuvás nélküli képviselete. Istentiszteleteink hagyományőrző színházzá silányulnak, ha nincs mögöttük a hétköznapjainkban megtapasztalható elkötelezett emberszolgálat.
A kereszténység – bocsánat a megfogalmazásért – nem a köldöknézők vallása.
A kereszténység elkötelezett szolgálat: az Isten Országának szolgálata, amely itt, ezen a földön, ebben a társadalomban,
ebben a világban már közöttünk van: az igazságosság, a testvériség, a béke, az élet szolgálatában.



