Jézus tanít. Aki járt a Szentföldön, bizonyára emlékezik arra a helyre, amelyet a Boldogságok hegyének hívnak. A hagyomány szerint Jézus itt mondta el a Hegyi Beszédet. Domboldal, odalenn a Genezáreti-tó. Jézus csónakba ül, és a nagy tömeg a domboldalról és a partról hallgatja a tanítást.
Itt, a Genezáreti-tó partján mondta Jézus a hagyomány szerint a Hegyi Beszédet (a szerző fotói)
Jézustól pedagógiát is lehet tanulni. Úgy mondja el az üzenetet, hogy közben képeket használ. A példabeszéd lényege a képes beszéd: olyan dologról szól, amit mindenki ismer, és segítségével
még az egészen elvont fogalmak is szemléletessé és érthetővé válnak.
Ilyen a magvető példázata is. A környék nem a jó földjéről híres, köves a talaj. A magvető szakszerűen teszi a dolgát. Közben vannak magok, amelyek az útszélre estek. Mások köves talajra, ahol nem tudtak gyökeret verni. Mások gyomok közé hullottak. De azok a vetőmagok, amelyek jó talajra hullottak, termést hoztak. Százszorosat, hatvanszorosat, harmincszorosat. Nem az a lényeg, hogy mennyit: a lényeg, hogy termést hoztak.
Mit akar üzenni ezzel a példázattal? Tanítványainak meg is magyarázza: a mag Isten igéje.
Magvető: olyan képeket használt, amelyeket mindenki ismert (Fortepan, adományozó: Péterffy István)
A hallgatóság megérti, felfogja a példázat háttér-jelentését. Rólunk van szó. Vajon befogadjuk-e Jézus tanítását? Vagy egyszerűen nem törődünk vele? Vajon odafigyelünk-e rá, próbálunk-e megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy ne hiába éljünk? A termésből táplálék lesz:
vajon a mi életünk erősíti-e, táplálja-e a környezetünk életét?
Sokszor elfogja az embert a csüggedés: nem látom értelmét a létezésemnek. Mindannyian szeretnénk értelmes, másokat erősítő életet élni.
Tóth Árpád egy tátrai szanatóriumban szembesül az életével. Az Új tavaszig vagy a halálig című versét így kezdi:
„Most, hogy megint útfélre estem,
eltünődöm e téli esten,
mi volt az élet, Uramisten?”
Alighanem sokan vagyunk, akik átéltük már ezt a helyzetet. Rádöbbenünk, hogy nem is olyan természetes, hogy élünk. Vajon mit tettünk? Mi volt az értelme a létezésünknek.
A versben helyzetjelentést ad önmagáról:
„Most itt ülök, roppant hegyek közt,
betegen a többi beteg közt,
múltnak háttal, halálnak szemközt.”
Az itt és most élménye ismerős. Nem halogathatom, hogy szembenézzek önmagammal, a saját életemmel.
Milyen parányi lények is vagyunk...
A nagy hegyek látványa rádöbbenti az embert, milyen parányi lények is vagyunk. „Roppant hegyek”, „betegen a többi beteg közt”: mindannyian, akik erre a világra születtünk, előbb-utóbb rá kell ébrednünk, hogy nem én vagyok a világ közepe. Mégis bármennyire „szűk határú lét” is, amelyben élünk, mindannyian a saját szemünkkel látjuk a világot, s benne önmagunkat.
Kell, hogy az ember időről időre elcsendesedjen. Fölnézni a csillagos égre,
letekinteni az embernél sokkal parányibb, mégis csodálatos létezőkre,
fűre, fára, virágra, bogárra: kell, hogy ne záruljunk be, hanem engedjük, hogy hasson ránk a körülöttünk lévő teremtett világ csodája.
Parányi, csodálatos létezők
Mi, akiknek meg kell erőltetnünk magunkat, hogy észrevegyük az Isten teremtett világát, mert a magunk tudományával létrehoztunk egy ember-építette világot, hajlamosak vagyunk arra, hogy bezáruljunk önmagunkba.
Egyik szentföldi zarándokút alkalmával zarándoktársunk így fogalmazta meg
a zarándokút lényegét, a zarándok feladatát: „Hagyjuk, hogy hasson!”
S akkor, ha engedjük, hogy hasson ránk az Isten csodálatos teremtése, mi magunk is elcsendesülünk. Tóth Árpád ezt így írja:
„Érzem, az Isten gondol vélem.”
Kiment a magvető vetni… A mag Isten Igéje. Készek vagyunk-e befogadni? Milyen lelkülettel élünk? Megkövült lélekkel? Vagy úgy, hogy fogékonyak vagyunk minden szépre, jóra és igazra?
De nem csak erről van szó. Mi magunk is magvetők vagyunk, akiknek tovább kell adnunk a megismert, a fölismert igazságot, a jézusi üzenetet, hogy meg kell változtatnunk az életünket. Magunknak is Isten Országának építőivé kell válnunk.
Isten Országának építőivé kell válnunk
Nem szabad elkeserednünk, ha nem vagyunk képesek tökéletes munkát végezni. Sok minden rajtunk múlik, de sok minden a körülményeken is. Vajon elfogadó-e, vagy elutasító ez a világ, amelyben élünk? Sokszor úgy látszik, hogy elutasító. De mindig vannak, akik éhezik és szomjazzák az igazságot.
Feladatot kaptunk mindannyian, akik Krisztust Mesterünknek és Megváltónknak valljuk. Hirdetnünk kell az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Nem szabad visszahúzódnunk és bezárkóznunk saját külön várunkba.
Nagy a kísértés, hogy egy furcsa gettóba vonuljunk vissza, amely elzárja magát a világ bajaitól,
és éljük a magunk életét azzal a meggyőződéssel, hogy mi vagyunk az igazak, a kiválasztottak – a többi emberhez nincs közünk.
Kockázatos vállalkozásra kaptunk küldetést. A magvetés küldetését. De ha nincs, aki vessen, biztos, hogy nem lesz aratás. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a mi feladatunk a vetés. De a növekedést az Isten adja. (1Kor 3,6–7)
