Komplex projektekben tárja fel a fuvolajáték sokrétű lehetőségeit, szeptemberben jelenik meg nyolcadik albuma.
Nyolc szólóalbum elkészítése után, amikor a Free Spirits című, francia repertoárt felvonultató lemezhez érkeztem, úgy éreztem, mintha egy hegy tetején állnék, és onnan szemlélném a kilátást, amelyet eddig teljesen más perspektívából ismertem. Jelentős fordulópont ez számomra. A lemezen felhangzó művek nyolcéves koromtól, fuvolatanulmányaim kezdete óta az életem részét képezik. Az elmúlt évtizedek során számos előadásban és felvételen hallgattam őket korunk legkiemelkedőbb előadóitól.
Ezeknek az értelmezéseknek és maguknak a zenéknek a kifejezőereje, hangzása, frázisai, művészisége a tudatom szerves részévé vált, már jóval azelőtt, minthogy arról álmodtam volna, hogy valaha én magam is lemezre veszem őket.
De ahogy a cím is jelzi, nem kívánok többet megfelelni a korábbi előadói szokásoknak. Azt szeretném megmutatni, hogy ezek a művek – Taffanel, Bonis, Gaubert, Poulenc, Chaminade, Fauré, Dutilleux és Demersseman zenéje – mit jelentenek számomra, hogyan szólalnak meg bennem. Ebben kivételes művésztársra találtam a zongorán közreműködő Vida Mónika Ruthban. Úgy érzem, ez az album mérföldkő a pályámon: olyan felvétel, amely talán minden eddiginél őszintébben érzékelteti, ki vagyok művészként, és hogy ma már sokkal nagyobb szabadsággal közelítek a zenéhez. Lehet, hogy ez első hallásra nem mindenkinek nyilvánvaló, de számomra minden egyes interpretáció tudatos művészi döntés eredménye.
Győri Noémi Párizsban
Képforrás: Léa Fiterman/Győri Noémi archívumából, engedélyével
Talán az is hozzátartozik ehhez, hogy negyvenhárom éves lettem. Egyre többet gondolkodom azon, hogyan tud egy művész hosszú távon fejlődni, megőrizni a kíváncsiságát, s közben egyre inkább megtalálni a saját hangját.
Mindig hittem abban, hogy érdemes bátran gondolkodni, új utakat keresni, és nem félni attól, ha az ember időnként a megszokottól eltérő módon közelít a zenéhez.
Már nem az a legfontosabb kérdés, hová helyeznek mások, hanem az, mekkorát álmodhatom még. Mennyire tudok őszinte maradni ahhoz a művészi úthoz, amelyet magamnak választottam.
Győri Noémi gyerekként szeretett bele a fuvolába, amikor meghallotta játszani rajta a szomszédban lakó barátnőjét. Már akkor úgy érezte, ez az a hangszer, amelynek hangja a legközelebb áll az emberi hanghoz. A Bartók konzervatóriumban ismerkedett meg későbbi férjével és művésztársával, Madaras Gergellyel, majd a Zeneakadémián folytatta tanulmányait, azután Bécsben és Münchenben képezte tovább magát. Azóta bejárta a világot, több mint harminc országban koncertezhetett. A kritikák kiemelik „gazdag hangszínvilágát és varázslatos dallamformálását, kiemelkedő mesterségbeli tudását és intenzív kifejezőkészségét”.
Erről szól még a cikk:
- Vannak-e női muzsikusok a bécsi Staatsoperben?
- Van-e különbség a fuvolás és a művész között?
- Lehet-e nőként hosszú távon is jól működő, nemzetközi szólistakarriert felépíteni?
- Miként lehet évtizedeken át művészileg fejlődni, miközben az ember családot alapít és a magánéletében is helyt szeretne állni.
