Akkortájt hagyta oda az Új Színházat, ahová még Székely Gáborhoz szerződött. Nem is akárhogy, maga ajánlkozott, mert ahogy mesélte, úgy látta, Székely csapatában lesz helye, ott olyan színházi közösség alakul, amelynek a munkájában szívesen vett (vett volna) hosszú távon részt, nem kérdezte, mit játszik majd, ki rendezi… Hogy nem így történt, nem rajta múlt, és persze Székely Gáboron sem. A hatalmi játék másképp döntött, Székelyt más igazgató váltotta (a sors iróniája, később neki is hasonló körülmények között kellett távoznia). Sokan csodálkoztak, mások csak ingatták fejüket, de Szilágyi Tibor maradt, no nem sokáig, mert az új direktor a következő szezon végén olyan helyzetet teremtett, hogy a színész maga állt föl, ahogy mondta, én az a fajta vagyok, aki, ha úgy érzi, gyorsan be tud csukni minden ajtót maga mögött…

Szilágyi Tibor II. Fülöp, Hegedűs D. Géza Don Carlos szerepében, 1984
Képforrás: Vígszínház archívuma/Ilovszky Béla

 
Erről a mondatról most egy másik kép dereng föl emlékezetemben: Don Carlost elvezeti az inkvizíció, a sötét, üres színpadra aláereszkedik a vasfüggöny. A rivalda előterében álló Fülöp király rezzenéstelenül vár, egyedül maradt, körbenéz, sértetten mered a közönségre, pillantása mintha mégis keresne valakit, majd fáradtan legyint és beletörődő vállvonással kinyitja a vasajtót, visszalép a birodalmába, becsapja maga mögött az ajtót… Szilágyi Tibor nagy szerepét (komoly szerepformálásokkal teli pályáján talán egyetlen alakítása sem múlta felül) játssza a Vígszínház Szinetár Miklós rendezte Don Carlos előadásában. Fülöp királyt, aki ebben a felfogásban nem lelketlen kőszobor volt, nem is féltékeny öregúr, nem hatalmi tébolyában eszelős vérengző. Ember volt, magányos, esendő, a maga teremtette rend kiszolgáltatottja, aki csakis a saját öntörvényű világában, a maga szabta korlátok között képes mozogni, aki tudja, környezetének csöndjében csillapíthatatlan a szikrázó gyűlölet, hiába érzi, hogy kisszerűek, tehetségtelenek, akik körülveszik, hogy ellenfelei legföljebb vágyaikkal veszélyeztetik. Szilágyi Tibor Fülöp királya gyűlöl és szeret, vádol és megért, bosszúálló és töredelmes – eljátssza az indulatok szélsőségeit, a széthulló, magát mégis összeszedő ember kemény erőfeszítésével. Már-már szánni való, nevetséges zsarnok. De talán él még benne egy szikrája az emberségnek, ez van az utolsó pillantásában. Aztán becsapja maga mögött az ajtót. Már nincs kiút. Öntörvényét maga teremtette, bűvköréből kilépni nem tud és nem is akar. Szilágyi a magára maradás gesztusával teremtette meg a dráma teljességét, mutatta meg a tragikum mélyén mindig ott bujkáló csipetnyi komikumot.
 
Persze a színész nem Fülöp király, amikor az Új Színházban, de még korábban nagy sikeri színhelyén, a Vígben becsukta maga mögött az ajtót, tudta, mit tesz, mit kell tennie. A színésznek, ha úgy érzi, nincs rá szükség, nem fontos azoknak, akikkel együtt dolgozik, lépnie kell. Pedig Szilágyi, ahogy nemegyszer mondta, a társulati munka híve volt, feltétlenül hitte, hogy csak társulatban lehet a színházról gondolkodni, mindig biztos volt benne, szükség van a csapatmunkára, a közös hitre. Azután persze jött olyan idő is, amikor úgy vélte, önmagára kell elsősorban figyelnie, szabadabban akar élni, dönteni sorsa, művészi munkája felől. Volt időszak, amikor Sík Ferenc hívó szavára nemcsak játszott, de pályáján először rendezett is a Nemzeti Színházban, dolgozott a veszprémi Petőfiben, a Budapesti Kamarában, a kecskeméti Katona József Színházban, ahol egyébként színészi pályája még Radó Vilmos idején A makrancos hölgy Petruchiójával indult.
 

A Ki lesz a bálanya? előadásában a Pesti Színházban, 1984-ben Abonyi szerepét játszotta, akárcsak a Thália Stúdió ősbemutatóján 1969-ben
Képforrás: Vígszínház archívuma/Ilovszky Béla

 
A társulati lét híveként nem voltak illúziói, pontosan látta-érezte, mi történik a színházban, amikor arról beszélt, hogy valami alapvetően megváltozott, régebben a siker, a minőség volt a fontos: „soha olyasmit nem láttam, hogy egy igazgató nem örül, ha a beosztott rendezőnek sikere van, ez nem fordulhatott elő. Az összjáték volt a lényeg, a közös siker, a közös érdek: a színház. Jól emlékszem, hogy a Vígszínházban a premier előtti utolsó héten a próbákon ott ült minden rendező. Bármelyikük rendezte a darabot, a többiek – Várkonyi Zoltántól Horvai Istvánig, Kapást Dezsőtől Marton Lászlóig, Valló Péterig – és természetesen a dramaturg Radnóti Zsuzsa, ott voltak, elmondták a véleményüket, tanácsokat adtak, és megfogadták a tanácsokat… Minden megváltozott, nemcsak arról van szó, hogy nem nézzük meg egymás előadásait, hanem tényleg megesik, hogy látszólag egy csapathoz tartozók nem képesek egymásra pillantani, ha valami jól megy, megéltem már olyasmit is, hogy az igazgató elhúzódik a fal mellett, ha túl nagy a siker. Nem tud mit kezdeni vele. Valaha ilyesmi nem eshetett meg. Várkonyi soha nem szenvedett mások sikereitől. De ugyanígy volt ez a nagy színészekkel is.”
 
És mindezek nem egy megkeseredett, sikertelen, háttérbe szorult színész szavai voltak (pedig talán érezte, voltak időszakok, amikor jobban is bánhatott volna vele a színház, amikor a rendezők határozottabban gondolkozhattak volna benne, számíthattak volna rá). Sokkal inkább azé a művészé, akinek mindig az volt a lényeges, hogy ahová tartozik, ott jól érezze magát, hogy fontosnak tartsák jelenlétét, munkáját. Szilágyi Tibor emberként, színészként, rendezőként, egy időben színházvezetőként elismert volt, sohasem volt sértett, rosszkedvű, fölül tudott emelkedni kisszerűségen, vélt vagy valós sérelmen, mindig tudta, hol a helye, mit ér a művészete, a tudása, a tapasztalata a színházról, a világról, amely körülvette, és ehhez olyan magánéleti háttere is volt, amely mindenben segítette.

Mensáros Lászlóval és Sinkovits Imrével a Magyar Rádió egyik stúdiójában
Képforrás: Fortepan/Szalay Zoltán

 
Nem volt nehéz vele dolgozni – minden pályatársa, rendezője, igazgatója megerősíthette –, mert határozott volt és megbízható, nem voltak nagy szerepálmai, csak az volt számára érdekes, hogy legyen körülötte előadás, azt mindig kevésnek tartotta, hogy csak maga megmutassa, mit tud, ahogy mondta, „egyedül legyen ’nagy’ a színpadon”. Tudta és eszerint létezett a színházban, az együttjátszás, az előadás, az egész a fontos.
 
Abban a régi beszélgetésben a kérdésre, hogy mi az, ami hiányzik a színházból, emlékszem gyorsan felelt: „Az öröm.” Aztán folytatta: „Az ideális művészi állapot, amelynek segítségével a színész nap, mint nap reprodukálni tudja majd önmagát, szerepét, az előadást. A próbák öröme fontos, ahogy formálódik egy szerep, egy figura, létrejönnek a helyzetek, amint kialakul az egész előadás. Azután az esték öröme, hiszen minden változik, kétszer semmi sem lehet ugyanaz, az ember beviszi akarva akaratlan a mindennapjait, a közönség reagálását, mindazt, ami körötte történik. Ezt az örömöt hiányolom, ha erről beszélek, valamiféle rémült értetlenséget látok kollégák szemében. Mintha nem tudnák, mire gondolok. Meg rémült igazgatókat, akik képtelenek kezelni a sikert, ha nem az ő emberük nevéhez kötődik.”

Vágyta a boldog alkotói légkört, mert tudta, a színház léte függ attól, milyen hangulatban megy a próbára, milyen közérzettel dolgozik, miként lép este színpadra, hiszen csak akkor tud hiteles alakot formálni, legyen az klasszikus szerep, vagy épp kortárs figura, ha érzi, hogy megbecsülik, ha szereti, amit csinál, ha maga is hisz benne. Tisztában volt azzal is, mindez nem csak a főszerepet játszókra érvényes, hanem az epizodistákra éppúgy, mint a statisztákra. Ennek az ismeretének akkor vehette hasznát, amikor a kétezres évek elején négy évig a Soproni Petőfi Színház művészeti vezetője volt.

Sikeres volt színházvezetőként, akárcsak rendezőként, de Szilágyi Tibor elsősorban mégiscsak színész volt, színpadon és filmvásznon, képernyőn, színész volt, ha hangját kölcsönözte szinkronban másoknak. Ismerte a tragédia árnyalatait éppúgy, mint a komédiáét, s a mindkettőben megfogalmazható kényes egyensúlyt, játéka, ha kellett, nem volt híján az iróniának, éppúgy a groteszk hangnak. Színész volt minden pillanatában, minden gesztusában, rezdülésében – pontos és fegyelmezett. A vasajtót most örökre becsukta maga mögött, de hiánya velünk marad.

 

Nyitókép: Szilágyi Tibor 2021-ben
Fotó: MTI/MTVA/Zih Zsolt