„Anyukám, téged azért fizetnek, hogy fogd be a szád, amíg én ott fent vagyok. Nekem ne súgj!” – hallom Csernus Mariann hangját. Az artikulációja! Egészen csodálatos. Így – ennyire pontosan és tisztán – nem lehet megformálni a mássalhangzókat. Nincs elharapott szótag, nincs elmosódott mondatvég, le nem vitt hangsúly. A több mint hetven évvel korábban elsajátított, „klasszikus” színpadi beszédtechnika olyan mélyen a sajátja, hogy akármikor beszélünk, mindig olyan a hangja, mintha színpadon állna. Mégsem pátoszos, nem színészies. Határozottan pattognak Mariann szavai. Önazonos ez a fátyolos, természetes időskori tremolóval megáldott hang.

Csernus Mariann hangja: intellektuális. Súlya, ereje van. És általában nem tűr ellentmondást. Hajlanék rá, hogy azt írjam, néha tévedett. De nem tudom leírni. Amit mondott, annak nemcsak súlya és ereje volt, hanem értelme és igazsága is. Közhelyesen hangzik, de bölcsesség lakott benne. Eleve nem mondott többet annál, mint amit kellett. És még valami: nem a hangerővel dolgozott, inkább a tempóváltásokkal és a drámai szünetekkel. Pontosan tudta, hol kell megállni, hol kell a hangot egy kicsit megemelni vagy éppen leküldeni a mélybe.

Élete végén hosszú éveken át a barátom volt. De nemcsak a barátom, hanem a szövetségesem is – márpedig ezt nem mondhatom el minden barátomról. Sőt, alig öt-hat ilyen meghatározó embert tudok felmutatni az életemben. 2023. október 28-án együtt töltöttük a kilencvenötödik születésnapját. Reggel a Duna Televízió Család-barát című műsorába mentünk, élő adásba, ahol – kimondott kérésének és hanyatló emlékezetének megfelelően – mindketten válaszoltunk Kautzky Armand és Radványi Dorottya kérdéseire. Utána a kedvenc pizzériáink egyikében, a Széll Kálmán téri PizzaMe-ben ettünk prosciutto és prosciutto e funghi pizzát, olívaolajjal meglocsolva és oregánóval megszórva, ahogyan mindketten szeretjük. Ezután egy kávé és sütemény következett a Keleti pályaudvar melletti Lipóti Pékségben, végül megérkeztünk a Bethlen Téri Színházba. Aznap este lépett utoljára színpadra, méghozzá a Vizsolyi Biblia 2.0 című előadásával, amelyet két évvel korábban én támasztottam fel ugyanebben a teremben. Az önálló estet eredetileg 1982-ben mutatta be, kétórás hosszban, saját dramaturgiával: az Ószövetség számtalan szereplőjét maga szólaltatta meg, mindegyiket más-más hanggal és karakterrel, fejből, szünettel, egy gitárművész halk kíséretével. (A jeles jelmeztervező, Schäffer Judit eredeti kosztümjéhez igazodva Bakos Boglárka készített csodaszép, szintén drámai öltözéket a 2022-es bemutatóra.) Taps, meghajlás, őszinte érzelmek, majd születésnapi köszöntés: Bánsági Ildikó impozáns virágcsokorral, a befogadó színház tortával, én pedig egy félórás nyilvános interjúval. „Lesztek ti még kilencvenöt évesek!” – emelte fel a mutatóujját, miközben a nagyapjától kapott botra támaszkodva mélyen a szemembe nézett. Őszinte, pontos és korrekt válaszokat adott. Olyanokat, amelyeket az angol one-linernek nevez: velős, csattanós, sokszor szellemes mondatokat.

Bartha László festőművésszel, Major Tamás színész-rendezővel és Grigorij Konszkij rendezővel Tihanyban, 1960
Képforrás: Fortepan/Lőcsey (Tóth) Péter

 

Élete azonban cseppet sem volt szellemes vagy boldog. Teljes volt, amennyire teljes lehet egy olyan élet, amelyet kettétör egy tragédia: az egyetlen gyermek elvesztése. „Kató halála az én teljesen szuverén belső ügyem” – mondta az első férjétől, Joó László színművésztől született Joó Katalin haláláról. A harminchét éves színésznő 1988-ban öngyilkos lett: kiugrott egy mozgó vonatból, valahol a Keleti-főcsatorna felett. Nádasdy Kálmán mindig azt mondta neki: olyan tehetséges énekes lehetne, hogy a milánói Scalában is felléphetne, csak ne akarjon ennyire hasonlítani az édesanyjára. Hasonlítani akart. Mariann soha nem tudta meg a pontos részleteket. Hatvanéves volt, amikor Kató meghalt, később pszichológiai kurzusokra járt, majd a történetet megrendítő könyvben dolgozta fel Ki voltál, lányom? címmel. A kötet németül is megjelent, Karafiáth Orsolya pedig színpadi változatot készített belőle. A 2023-as bemutatón ott ült Csernus Mariann is. Bayer Ilona televíziós műsorvezető odalépett hozzá, megfogta a kezét. Nem mondott semmit. Minden benne volt ebben a mozdulatban. „Mindenkinek megvan a maga terhe, amit cipelnie kell a halálig” – mondta Mariann.

 
Talán ebből a teherből is táplálkozott, amikor már-már mániákusan nem tudta és nem akarta elengedni a színpadot. Kilencvenhárom évesen még mindig játszotta Háy János Házasságon innen, házasságon túl című előadását a Pesti Magyar Színházban, noha a koronavírus-járvány idején másfél évet kihagyott. Pontosabban: hagyta magát meggyőzni, hogy akkor ne játsszon. Később már nem tudta elfogadni, hogy nem játszik. Arról pedig egy szóval sem beszélt – magának sem vallotta be –, ami minden színész rémálma: amikor nem jut eszébe a szöveg. Az utolsó előadásokon ez sajnos előfordult, ahogyan élete végén már csak a legfontosabb dolgokra emlékezett. „Én már arra sem emlékszem…” – mondta sokszor nevetve, de azért mindig meglepett: emlékezett az 1948-as színpadi indulására, majd az 1950–1951-es évadra, amikor Major Tamás a Nemzeti Színházhoz szerződtette (a Nemzeti Színház Stúdióját csak 1953-ban végezte el, később, az 1980-as és kilencvenes években azonban ott tanított színészmesterséget, osztályfőnöke volt Fullajtár Andreának és Láng Balázsnak is), a szüleire, a nagyanyjára, a fivéreire, a második férjére, Somlyó Györgyre („a Somlyó”), sőt az öt pulijára és pumijára is. Bár a színház volt a nagy szenvedélye, mégis inkább azt mondta, hogy a cigaretta az. Azt pedig kilencvenöt évesen sem dobta el: úgysem szívta végig, inkább ollóval levagdosta, amikor ráunt.
 

Második férjével, Somlyó György költővel, 1965
Képforrás: Fortepan/HunyadyJózsef

 

Kiszámolom: hetvenhat évet töltött a pályán. Ennyi ideig állt színpadon. 1952-ben Eliz volt Molière A fösvény című darabjában, Bartos Gyula Harpagonja és Kállai Ferenc Kléantja mellett, Major Tamás rendezésében. 1954-ben Colomba Ben Jonson Volpone című vígjátékában, Gellért Endre rendezésében, de játszott Csiky Gergely Buborékok és Karinthy Ferenc Ezer év című darabjában is. A korszak legemlékezetesebb szerepe számára azonban Kinga volt Nagy Ignác Tisztújítás című darabjában, amelyet Várkonyi Zoltán rendezett. Major Tamás játszotta Langyos doktort, az ember- és állatorvost, Mariann pedig a feleségét. „Nem tartozik a tárgyhoz, de sok remek színész kapott benne szerepet, például Kállai – mesélte –, aki az ügyvédet játszotta. Na, szóval, kellemes történelmi komédia, a szöveggel nincs is gond, csak hát Várkonyi kitalálta, hogy beszéljek palóc tájszólásban, ha már egy vidéki orvos hitvesét játszom. Szerencsére előjöttek az anyámmal töltött nógrádi nyarak emlékei, és a másnapi próbán az elragadtatott Várkonyi felnevetett a nézőtéren. Számomra ez volt az igazi áttörés.” Mariann mindig azt mondta: 1957 májusától tudta, hogyan kell előhozni magából egy szerepet.

Ronyecz Mária, Latinovits Zoltán, Csernus Mariann, Fodor Tamás, 1972
Fotó: Fortepan/Kádas Tibor

 
1962-ig sorra játszotta az árnyalt szerepeket (Polinát Gorbatov Egy éjszaka című darabjában, Jean Rice-t John Osborne A komédiásában és Alison Portert a brit drámaíró Nézz vissza haraggal című másik művében, Clarice-t Goldoni Két úr szolgája című vígjátékában), majd politikai okból eltiltották a színpadtól. Emigrációban élő fivéréről kiderült, hogy az amerikai titkosszolgálatnak dolgozott. A mellőzöttség éveiben az irodalom mentette meg: önálló estekkel járta az országot. Ilyen volt az 1972-ben bemutatott Psyché, a Jászai Mari-estje, az Életem, a Déryné vagy 1982-től a Vizsolyi Biblia, amelyeket maga dramatizált kiváló ízléssel és arányérzékkel. „Psyché mi vagyunk mindannyian, minden nő együtt…” – írta Eszterlánc című, 1986-ban megjelent önéletrajzi regényében az egyik legjobb barátja, Sanyi, vagyis Weöres Sándor művéről. (Filmezni nem szeretett: pályája során alig egy tucat filmben játszott, untatta a forgatásokon a két jelenet közötti hosszú várakozás. e azért ott volt Makk Károly Elveszett paradicsomában, Keleti Márton Hattyúdalában, Iglódi István filmre is vitt A gyertyák csonkig égnek-adaptációjában.)
 
Beugrik egy 1974-es művészportré: Molnár Edit kis mélységélességgel készült felvétele. Profilból látjuk a vastag kötött pulóvert viselő színésznőt. Arcvonásai komolyak, intellektuális és belső erő mögöttük, ugyanakkor van bennük valami befelé forduló, alig megmutatott érzékenység. Nem tudjuk, mire gondolt. Valaha több százszor játszotta Cippórát, Mózes feleségét a címszereplő Sinkovits Imre oldalán Madách Imre Mózes című drámai költeményében – ebből sokáig nem felejtett el egy-egy sort, s ha kellett, húsz év után, próba nélkül is vissza tudott térni ehhez a szerephez. Egy másik arca a dacos Emerenc Szabó Magda Az ajtó című regényének Bereményi Géza által színpadra alkalmazott változatából, Moór Marianna – egykori öltözőtársa a Hevesi Sándor téren, akit ez a tulajdonképpen udvarias művésznő általában nem viselt jól – írónője mellett. Egy másik kép pedig a dolgozószobám falán: valószínűleg a névrokon Csernus Tibor, esetleg Szalay Lajos portréja egy zaklatott fiatal nőről.

„Kevés barátom van. Miért? Mert ilyen vagyok. Viszont, aki a barátom, az: AZ! A Marci barátom” – írta nekem három éve, majd egy szívet rajzolt mellé. Tényleg ilyen volt. Őszinteséggel, határozottsággal és figyelemmel szeretett. Adott, gondolkodás nélkül. Mesélt, ha kérdeztem. A közös előadás létrehozása mellett tévés, rádiós, nyomtatott és online interjúk sora, múzeum- és színházlátogatások, mozizások és nagy pizzázások kötöttek össze bennünket. Önreflexív volt, hitt az irodalomban, ezért természetesnek vette, hogy tárcákat ír nekem az egyik napilapba könyvekről – többek között általam szerkesztett kötetekről is. Szinte hazajártam hozzá, és ő is volt nálunk. Nem volt kíméletes, és ezt senki sem várta tőle. Határozott volt, még a hitről is. A fák suhogásából tájékozódott, mint egy öreg indián, nézte és – általában főtt tojással – etette a Kuruclesi-erdő és a Hárs-hegy Széher útra szálló madarait, majd onnan, az erkélyről beszélgetett a Jóistennel. „Öreg, most már kellene valami” – mondta neki a csillagos éjszakában. Nem volt sok bajuk egymással, mesélte. A hite nem a megrendülésen alapult, inkább „haverinak” nevezte a kapcsolatukat. Most lett valami. Én pedig köszönök mindent. Nagyon és mindörökre.

 

Nyitókép: Csernus Mariann a 90. születésnapján rendezett ünnepségen a Magyar Színházban 2018. október 30-án
Fotó: MTI/Balogh Zoltán