Thomas Mann 1949-es hazatéréséről forgatta Fatherland című filmjét Paweł Pawlikowski, ám jobban érdekelte a két rideg főszereplő – Mann és leánya – kapcsolata, mint a történelmi tények. A rendező mesterkurzusán arról is beszélt, hogy a dokumentumfilmtől jutott el a játékfilmig, új alkotása pedig egy trilógiává bővült sorozat új darabja.

Az Ennis Ćehić bosnyák íróval folytatott másfél órás, angol nyelvű beszélgetésen az is kiderült, hogy az íráshoz nem volt meg a nyelve: tizennégy évesen, anyjával költözött Lengyelországból az Egyesült Királyságba, így az angol és a fiatalkorában elsajátított lengyel nyelv keveredett benne. Zenészként – ahogy fogalmazott – „megbukott”, mert nem volt elég eredeti. Ćehić felidézte azt is, hogy Pawlikowski irodalmat és filozófiát tanult az Oxfordi Egyetemen, a rendező azonban lakonikusan csak annyit tett hozzá: soha nem fejezte be a PhD-ját.

Ezt követően gyakornoki állást kapott a BBC-nél, ahol az irodalmi osztályon kezdhetett dokumentumfilmeket készíteni. Mint mondta, a „BBC akkor még nem volt ennyire kőkemény multi, mint napjainkban”, így a harmincas éveiben lehetősége és pénze is volt arra, hogy dokumentumfilmeket készítsen – alapvetően kulturális, irodalmi és társadalmi témákban, valójában azonban a Szovjetunió aktuális szétforgácsolódásáról.

From Moscow to Pietushki: A Journey with Benedict Yerofeyev – ez a címe első filmjének, amely mindössze háromnegyedórás, de 1991-ben a legjobb művészeti dokumentumfilm kategóriájában Nemzetközi Emmy-díjat kapott.

Pawlikowski az abban az évben elhunyt Venyegyikt Jerofejev orosz író leghíresebb – magyarul több kiadásban is megjelent – regénye (prózai költeménye), a Moszkva–Petuski helyszíneit járta be, a posztmodern íróra emlékezéssel és regényrészletekkel. Az Oscar-díjas Ida rendezője előbb úgy fogalmazott, Jerofejev az egyik kedvenc szerzője volt, aztán második alkalommal már elárulta, hogy valójában az édesapja kedvence volt, de ő is nagyon szerette.

Paweł Pawlikowski
Képforrás: Sarajevo Film Festival, (c) Obala Art Centar

 
„Nem csak demagógokról és elmebetegekről készítettem filmeket” – jelentette ki nevetve, miután a Boszniai Kulturális Központ nyolcszáz fős közönsége részleteket tekinthetett meg az 1992-es Serbian Epics, valamint az 1995-ben bemutatott Tripping with Zhirinovsky című dokumentumfilmjeiből. Nem véletlen a megjegyzés: az előbbi Radovan Karadžić volt boszniai szerb elnököt például az édesanyjánál tett látogatásán örökítette meg. Az akkor hivatalban lévő államfő éppen egy új dinárbankjegyet mutat az édesanyjának; a jelenet már-már abszurdan szép: „ha kiveszed a kontextusból, egészen szimpatikus Karadžić és az anyja együtt”, ha nem tudjuk, hogy a mamájának új bankjeggyel kedveskedő rendes kisfiú valójában az a férfi, akit az 1992–1995 közötti, csaknem százezer halottat követelő boszniai háborúban elkövetett népirtás, valamint háborús és emberiesség elleni bűncselekmények miatt végül életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. A szerb epikus költészet stílusához igazított dokumentumfilm rendezője arról is beszélt, hogy legnagyobb megdöbbenésére több meglehetősen kétes vagy kimondottan kellemetlen kormánymegbeszélésnek is fültanúja lehetett, és azt gondolta, kiviszik a tárgyalásokról és lelövik.

Másik alkotása sem kevésbé zavarba ejtő és művészi szempontból különösen erős: Vlagyimir Zsirinovszkij, az Oroszországi Liberális Demokrata Párt (LDPR) vezetőjét követi egy szürreális hajóúton a Volgán. Zsirinovszkij a kilencvenes évek orosz politikájának egyik leginkább ellentmondásos, legszélsőségesebb és legtöbb botrányt kavaró figurája volt. Az antiszemita, rasszista, mizogün közéleti figura nyíltan szorgalmazta az Orosz Birodalom és a Szovjetunió határainak visszaállítását, Alaszka visszacsatolását, és számos botrányos nyilvános szereplése volt tévéstúdiókban, de az orosz parlament alsóházában, az Állami Dumában is, ahol nemegyszer – szó szerint – ökölre ment képviselőtársaival.

Mint mondta, a 2022-ben meghalt politikus olyan abszurd volt, mintha egy Alfred Jarry-hős lett volna, politikai személyisége Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz hasonlatos volt.

„Abszolút megelőzte a korát, éppúgy beszélt harminc éve, mint Trump ma” – állapította meg, amit pontosan érzékelhetett a közönség is, amikor az ultranacionalista politikus térképek újrarajzolásáról szóló elképzeléseiről készült filmrészletet láthatta.

Filmjeiben három hős van és a táj – mondta saját játékfilmjeiről, amelyeknek a Twockers című, Ian Duncannel közösen írt és rendezett, dokudráma nyitott utat, amelyet a BBC2 televíziós csatorna 1998-ban mutatott be. Tényleges játékfilmet összesen hatot rendezett: Az utolsó menedéket 2000-ben, A szerelmem nyarát 2004-ben, a Titkok párosát 2011-ben, az Idát 2013-ban, a Hidegháborút 2018-ban (utóbbiért a legjobb rendező kategóriájában Oscar-díjra is jelölték), a Fatherlandet – az utóbbi három filmből trilógiává összeálló sorozat utolsó darabját – pedig idén mutatták be a májusi cannes-i filmfesztiválon, ahol megkapta a legjobb rendezőnek járó elismerést. Ezek közül egyiknek sincs másfél óránál hosszabb játékideje (a beszélgetés végén is volt olyan nézői kérdés, amely éppen Pawlikowski filmes nyelvének lassabb, megfontoltabb, elmélkedőbb jellegére kérdezett rá). „Szeretem elkerülni az unalmas jeleneteket – árulta el Pawlikowski. – Szeretem az erős pillanatokat és azokat a jeleneteket, amelyek sokat sejtetnek – folytatta. – Törekszem a történeteim egyszerűségére, és nem pazarlom az időt a túlmagyarázásra.”

Szóba került az is, hogy valamennyi játékfilmjének maga volt a forgatókönyvírója, de néha részben más szkriptet volt kénytelen eladni, mint amelyet végül leforgatott. Erre legkézenfekvőbb példaként az Idát említette, az 1960-as évek kommunista Lengyelországában egy Anna nevű árva lány apácává válásáról szóló alkotást, amely miután letarolta a teljes filmes szezon valamennyi díjátadóját Európában és az Egyesült Államokban, 2015-ben a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában Oscar-díjat is kapott.

Jelenet a Fatherland című filmből, a képen: Sandra Hüller (Erika) és Hanns Zischler (Thomas Mann) 
Képforrás: Agata Grzybowska/Sarajevo Film Festival, (c) Obala Art Centar/lengyel forgalmazó: Kino Świat

 
Arról, hogy a színészei mennyire követik a forgatókönyvet, elmondta, hogy néha véletlenül előjönnek hibás mondattal, amire ő olykor csak annyit mond: „Aha, hogy mit mondtál?! Hát jó, ezt használni fogom!” Szeret jól választani színészeket, de nem pusztán technikai szempontból, hanem olyanokat, akik autentikus személyiségek. Bár vannak színészek, akik jól viselik az úgynevezett „loose methodot”, vagyis azt a kötetlen, rugalmas munkamódszert, amely nem ragaszkodik az előre megírt forgatókönyvhöz vagy annak szigorú követéséhez, napjaink egyik legfoglalkoztatottabb német színésznője, Sandra Hüller, aki Thomas Mann író lányát, Erikát játssza a Fatherlandben, nem viselte igazán jól a rendező módosításait. „Felejtsük el ezt, mondtam neki. Ő pedig erre: de ez nekem tetszik!” – idézte fel.

Magáról az új filmről, amellyel augusztus 14-én megnyílt a szarajevói mustra, elmondta: bár a film alapvetően az idős Thomas Mann 1949-es németországi látogatásáról szól, a történelmi kontextus jobban érdekelte, mint az író élete.

„A hetvenes éveiben járó író egy megosztott Európába és kettéválasztott Németországba tér vissza. A korábbi világ összeomlik ebben a filmben, mint ahogyan az, amelyben élünk, szintén összeomlik” – magyarázta.

Olyannyira ez a téma foglalkoztatta újabb fekete-fehér filmjében, hogy négy hónappal a valóságosnál (Cannes, 1949. május 21.) későbbre tette Thomas Mann fia, a Mephisto című regénnyel világhírnevet szerző Klaus Mann halálát. Azon azonban nem változtatott, hogy Mann nem ment el a gyermeke temetésére.

Pawlikowski, aki számos vetítésen részt vett a szarajevói fesztiválon, régi vágású, már-már nyers kelet-európai értelmiségi rendezőnek látszik, aki ódzkodik a sztárkultusztól. Nyilvános megszólalásaiból is kitetszik, hogy nem viseli jól a felesleges beszédet, nem szereti a nagy szavakat és az okoskodó túlmagyarázást, gyakran visel sötét napszemüveget, a fotózkodás vagy az aláíráskérés elől pedig gyorsan kitért a Boszniai Kulturális Központban tartott mesterkurzusa végén is. „Amikor fiatal pályakezdők megmutatják a filmjeiket, néha csak nézek: vajon mit akartak ezzel mondani? Amit elterveztek, abból semmi nem látszik a vásznon. Minden más csak puszta vágyakozás…” – jelentette ki, hozzátéve: attól még, hogy nem ért egy filmet, szeretheti, például David Lynch alkotásait is kedveli. Ugyanakkor az a véleménye, nem kell mindenkinek filmet csinálnia.

 

Nyitókép: Paweł Pawlikowski és Ennis Ćehić a 32. Szarajevói Nemzetközi Filmfesztivál mesterkurzusának színpadán 
Fotó: A szerző felvétele