Táncolhatunk-e még, ha vége a világnak?

Jómagam hatalmas mozivásznon, masszív hangfalak között, zsúfolásig megtelt ezeregyszáz fős moziteremben láttam, a létező legjobb kép- és hangminőségben. Persze moziban (szinte) mindig jobb a filmek látvány- és hangzásvilága, mint otthon a televízió képernyőjén nézve, még inkább laptopon vagy a telefonon követve. Jó néhány olyan filmalkotás van, amelynek esetében ez a minőségbeli különbség könnyen hozzájárulhat ahhoz, hogy a képernyőn nézők nem is értik, miért ünnepelte a filmet korábban annyira a közönség és a szakma. Gyanúm szerint Oliver Laxe alkotása, a Tánc a sivatagban éppen ebbe a kategóriába tartozik.

Biztos vagyok benne, hogy az élmény teljességéhez hozzátartoznak a mellkasunkban is érezhetően dübörgő basszusok, a ritmus ellenállhatatlansága, valamint a hatalmas, szélesvásznú képek a fakó, sivár, világvégét idéző tájakkal.

Így aztán nehéz elképzelni, hogy egy laptop képernyőjén a nézők hasonló élményben részesülhetnek, mint azok, akik dübörgő moziteremben követték a históriát. Ennek ellenére érdemes próbát tenni, ugyanis a HBO Max kínálatában frissen bemutatkozó mozidarab lenyűgöző, a maga módján páratlan filmélmény, még akkor is, ha könnyen tetten érhető, milyen nagy elődök nyomában jár.

Hatalmas erősítőkből álló falat állítanak fel a marokkói sivatag közepén – így kezdődik a film, majd megszólalnak a basszusok, és egy egészen vegyes, a Mad Max-filmek statisztáit idéző társaság élvezi a ritmust már-már hipnotikus állapotba kerülve ezen az extrém rave-bulin. Épp csak ráhangolódunk a látványra, amikor megismerjük Luist, a középkorú apát és kisfiát, a férfi eltűnt nagylányát keresi, mert úgy hallotta, hogy épp egy sivatagi rave-partira tart. Kérdezősködnek, ismerkednek a helyiekkel, majd miután a lányt nem találják, és a fülükbe jut, hogy egy másik sivatagi táncos buli is kezdődik a régióban, úgy döntenek, hogy követik azt a társaságot, amelyik a sivatagon kel át, hogy egy újabbat bulizzon. Ahogy fentebb mondtam, van elmesélhető sztorija a Tánc a sivatagban című filmnek, csakhogy egy pontján történik valami – ezt elmesélni erősen spoilerezés lenne –, ami mellékvágányra tereli az eredeti történetet…

A váratlanul érkező, sokkoló jelenet után hatalmas a változás, a történetközpontúságot pedig felváltja a puszta túlélésért folytatott küzdelem és a dübörgő techno…

Oliver Laxe filmje finoman posztapokaliptikus: sejteti, hogy valamikor a közeljövőben járunk, olyan világban, amely épp az összeomlás szélén áll, de néhány utaláson kívül esze ágában sincs mélyebben belemenni ebbe, egyszerűen csak érzékeltetni szeretné a nézőkkel, hogy szereplői a döntéseiket kétségbeejtő helyzetben hozzák. Ha azt mondjuk, hogy a Tánc a sivatagban egzisztencialista road movie, közel járunk az igazsághoz. Spirituális filmalkotás, melynek hősei a halállal néznek szembe, és a végtelen basszusokra járt táncuk az elfogadás sajátos formájává válik. A rendező cselekményvezetésében óhatatlan érződik a Sorcerer – A félelem ára, illetve annak elődje, A félelem bére hatása, de a már említett Mad Maxet ugyanúgy megláthatjuk benne, miként Antonioni Zabriskie Pointját vagy Kiarostami Taste of Cherry – A cseresznye íze című filmjét. Izgalmas benne, hogy

bár nincs híján a gondolatoknak, mégis zsigerileg, a képek és a hangok erejével hat a nézőre.

A casting mestermunka: a főhős apát játszó Sergi Lópezt (aki A Faun labirintusa főgonoszaként lehet ismerős) leszámítva Oliver Laxe csupa ismeretlen, de rendkívül emlékezetes figurát hozó színészt válogatott ki a szerepekre: ráncaik, sérüléseik már önmagukban történeteket mesélnek.

Ha a film streamingen fele olyan hatást képes elérni, mint moziban, már érdemes tenni vele egy próbát. Csak mindenki válassza hozzá az otthonában elérhető legnagyobb képernyőt, és tekerje fel a hangerőt!

A Tánc a sivatagban a HBO Max kínálatában látható.

Nyitókép: Jelenet a Tánc a sivatagban című filmből
Képforrás: Cirko Film