A 28 évvel később a múlt év egyik meglepetésfilmje volt: Danny Boyle végtelenül emberi beavatásceremóniát mutatott. Egy kiskamasz fiú első találkozását az apokaliptikus világban a túléléshez elengedhetetlen öléssel, valamint a gyásszal és az elkerülhetetlen elmúlás elfogadásával. Az egyetlen kifogás mindössze az lehetett, hogy a film tulajdonképpen nem ért véget, csak félbeszakadt. Ám ez szándékos húzás volt az alkotók részéről. A 28 évvel későbbet ugyanis szinte egyszerre forgatták folytatásával, a 28 évvel később: A csonttemplommal. A stáb mindössze két hét pihenőt engedélyezett magának. Ezért is fordulhatott elő, hogy bő félévvel az első film után már mozikba is került – és már az HBO Maxon látható – a folytatás, de ettől még ez a film egyértelműen más lett, mint az elődje. Boyle számára túl fárasztó lett volna a dupla forgatás, ezért a második részt már az amerikai Nia DaCosta (Kampókéz) dirigálta, de ettől még nem vált hollywoodiassá, sőt.
Alex Garland formabontó forgatókönyve a megfelelő alapot biztosította Nia DaCostának ahhoz, hogy egy végtelenül humanista, filozofikus, időnként rendkívül gonosz és kegyetlen, máskor azonban reményt felvillantó, intim, karakterközpontú drámává váljon, ahol a zombiknak csupán statisztaszerep jut.
Az amerikai rendező nem olyan stílusvirtuóz, mint brit elődje, de szerencsére ezt jól tudja magáról és meg sem próbálkozik ezzel: formailag a filmje jóval tradicionálisabb, de ez most kimondottan illik a történet emberközpontú mondanivalójához és komótosabb – de nem lassú – tempójához.

Ralph Fiennes a 28 évvel később: A csonttemplom című filmben
Képforrás/Forgalmazó: InterCom
szenzációs világnézeti-filozófiai szembenállást, afféle intellektuális párbajt választ, ami azonban hiába épül az elmék csatájára, végül az apokaliptikus környezet miatt sorsszerűen fullad vérbe.
Ennek bemutatásához azonban szokatlan megoldásra volt szükség: Alex Garland forgatókönyvíró bátran szorítja háttérbe az első rész főhősét, a kamasz Spike-ot, aki itt inkább csak szemtanúja, mintsem formálója a bekövetkező eseményeknek. Helyette a film inkább a Jimmyk nevű – mint Charles Mansonék, csak sokkal őrültebbek – csapat/szekta vezetőjére,
a karizmatikus pszichopata Sir Jimmy Crystalra (Jack O’Connell a Bűnösök után ismét lubickol egy gonosz szerepben), illetve az előző részben megismert, az életnek és a halálnak csontemlékművet építő, és a reményt a dühvírus meggyógyítására soha fel nem adó Kelson doktorra (ha lenne igazság, Ralph Fiennes ezért jövőre Oscar-jelölést kapna) helyezi a hangsúlyt.
Emiatt a film csúcspontja egyértelműen kettejük találkozása lesz: egyikük egy embertelen világban maradék emberségét is eldobta, hogy veszélyesebbé váljon azoknál a szörnyeknél is, amelyek elpusztították a civilizációt, míg a másik sosem mondott le az emberiségről és az emberségről, és remetei magányában mindent megtesz azért, hogy a fertőzöttekből valahogy újra előhozza az embert. Az egyik egy kizsigerelő, gyilkos szekta élén próbál élősködni az emberiség maradékán, míg a másik a párbeszéd, a megértés és a gyógyítás útját választja. Természetesen a rendkívül erőszakos világban a párbeszédük hiába izgalmas és üdítő, a vitákat itt sosem szavakkal döntik el. A film csúcsjelenetében Kelson doktor az Iron Maiden zenekar Number of the Beast című heavy metal slágerére ad elő egy olyan egyszerre vicces és félelmetes performanszt, amelynek láttán tényleg csak csettinteni lehet egyet. A 28 évvel később: A csonttemplom filozofál életről, halálról, társadalomról és hitről, és a gondolatai bőven túlmutatnak azon, amit egy zombis horrorfilmtől várnánk.
Mi számít bravúrnak, ha nem ez?
A 28 évvel később: A csonttemplom és előzményei az HBO Max kínálatában láthatók.
Nyitókép: A 28 évvel később: A csonttemplom című film drámai pillanata, középen Jack O'Connell
Képforrás/Forgalmazó: InterCom



