Eltelt negyven év azután, hogy a Top of the Pops című kultikus brit televíziós műsorban először elénekelte Lost in France című dalát a néhány hónappal később megjelenő debütáló albumáról, amikor 2016 júniusában személyesen találkozhattam vele. Akkoriban természetes barnásszőke volt a frufrunál kettéváló haja ennek a filigrán kislánynak, a szája pedig mattabb földszínnel volt kihúzva. Most viszont egy érett, világosszőke, lágyabb esésű hajú asszonnyal találkozhattam, aki kifejezetten erős, fekete szemceruzával és szempillaspirállal keretezett sminket, valamint ujjatlan, kerek nyakkivágású, apró strasszokkal díszített felsőt viselt.

Valahol olvashattam, hogy Bonnie Tyler ismét Magyarországon ad koncertet. Ezúttal azonban meglepő módon nem Budapesten vagy Győrben, hanem Debrecenben, a Kerekestelepi Termálfürdő felújítás utáni megnyitóünnepségén. Felhívtam a fürdőt és a polgármesteri hivatalt, két hét egyeztetés után megtudtam, lesz sajtótájékoztató, amelyen jelen szerettem volna lenni, aztán kiderült, hogy a sajtóesemény elmarad, de mivel kitartóan érdeklődtem, közölték: a koncert előtt lehetőségem lesz egy rövid beszélgetésre, menjek a debreceni Ikon étterembe. Ott szembesültem a ténnyel, hogy az egyik legkedvesebb énekesemmel, Bonnie Tylerrel ebédelhetek, ráadásul dr. Barcsa Lajos alpolgármester és Tárkányi Béla, az MTI megyei tudósítója között ülve. Az alpolgármester talán meg sem szólította a közvetlenül velem szemben ülő énekesnőt, majd a leves után távozott, a kollégám pedig nem tudott vagy nem akart angolul beszélni, így tőlem kért egy kis segítséget, majd érdemi kommunikáció nélkül ő is felállt az asztaltól. Én maradtam: három órát tölthettem az énekesnő társaságában.

Bonnie Tyler és a cikk szerzője 2016-ban
Képforrás: Navarrai Mészáros Márton archívuma, engedélyével

 
Világsztárral azóta sem készítettem ilyen közvetlen, baráti hangulatú interjút – és ebben nincs semmi túlzás. Amikor szóba került a beszélgetés, a világ legtermészetesebb módján közölte: persze, ha vannak kérdések, hát ki velük! Katonás határozottsággal felállította maga mellől Robert Sullivant, a hűséges férjét (nekem is elmondta, hogy a tartós házasság titka talán az lehet, hogy jóval a befutása előtt, már 1970-ben egymásra találtak), és hellyel kínált az oldalán. Egy órát beszélgettünk, majd miután mindent átvettünk, amire az interjúhoz kíváncsi voltam, kötetlenül folytattuk a társalgást – többek között két walesi honfitársáról, Shirley Basseyről és Tom Jonesról, akik gyermekkorom óta a legkedvesebb előadóim. Szóba került a Grammy-díj is: Tylert háromszor jelölték (1984-ben a Faster Than the Speed of Night albumért és a Total Eclipse of the Heart című dalért, majd a következő évben a Here She Comes felvételért), de egyszer sem kapta meg. „Háromszor jelöltek a díjra, de ebből kétszer Michael Jackson vitte el az orrom elől. Azért ez mégiscsak bocsánatos bűn, mert Michael a világ egyik legnagyobb popzenésze volt. Csakúgy, mint a nemrég elhunyt Prince, akit szintén ismerhettem” – mondta, finoman érzékeltetve, hogy a kérdés a hiúságát azért nem hagyta teljesen érintetlenül. Amikor a siker kézzel foghatóságáról kérdeztem, megjegyezte, fogalma sincs, mennyi eladott lemeze lehet, de a férje úgy tudja, tizenkét-tizenötmilliónál járhat. Nem tudom, ez pontosan hogyan jött ki nekik, de az biztos, hogy legnagyobb sikere, a Total Eclipse of the Heart kislemez világszerte több mint tizenhárommillió példányban kelt el, amivel minden idők egyik legnagyobb példányszámban értékesített dala lett. Megjelenése után az Amerikai Hanglemezgyártók Szövetsége (RIAA) az egymillió feletti eladás elismeréseként aranylemezzé nyilvánította, majd a minősítési határértékek módosítását követően, 2001-ben platinára frissítette.

„Az sem városi legenda, hogy én voltam az első női előadó, aki egyből az első helyen nyitott a brit albumlistán. Ez 1984-ben történt, a Faster Than the Speed of Night című lemezemmel” – tette hozzá, mintha csak egy jelentéktelen pályaadatról beszélne.

Minden tiszteletem ellenére Bonnie Tyler nem volt a legizgalmasabb vagy a legintelligensebb interjúalanyom. Bár megvédte a 2013-as Eurovíziós Dalfesztiválon nyújtott, sokat bírált szereplését, a közelgő brexitről hiába kérdeztem: vállalta, hogy nincs határozott véleménye, ugyanakkor hozzátette – és azt is mondta, ezt nyugodtan megírhatom –, hogy a férje és a menedzsere egyaránt kilépéspárti. Tisztelettel beszélt II. Erzsébetről (aki 2022-ben aztán a Brit Birodalom Rendje tagjává avatta), ami jólesett a monarchia intézménye iránt csodálatot érző fülemnek, és nemcsak a királynővel való találkozásairól mesélt: Lady Dit, akivel szintén többször találkozott, „remek humorérzékéért” és „emberközeli” személyiségéért méltatta.

Nem volt ebben a véleménytelenségben semmi meglepő: mindent a pályájának rendelt alá. Az azon kívüli élete leginkább a dél-portugáliai Albufeirától nem messze fekvő villájuk és a jachtjuk körül forgott – mindkettőre olyan büszke volt, hogy megmutatta a róluk készült fényképeket a telefonján. Sőt, nemcsak megmutatta őket, hanem ekkor már visszaülve a helyemre egyszerűen átnyújtotta nekem az asztal fölött az iPhone-ját. „Húzd őket jobbra” – mondta az első képnél, így végignézhettem egy tucat fotót a sokmillió eurós luxusingatlanról. Miközben a hálószobájában észrevettem az ágy melletti éjjeliszekrényen egy nyolcvanas évekbeli portréját, máshol pedig egy másik, szintén fiatalkori óriásképet a falon, azt is megtudhattam, hogy számos ingatlanuk van: Londonban, Berkshire-ben, Swansea-ban, sőt még Új-Zélandon is.

A rendkívüli találkozás pálinkázással ért véget, a világsztár pedig annyira megkedvelte a debrecenit, hogy kért még belőle, sőt, néhány szálat el is csomagoltak neki. Készítettünk egy közös fényképet, beszélgethettem a menedzserével, akivel később is tartottuk a kapcsolatot, Tyler bemutatott néhány zenészének, mesélt arról, mit fog énekelni az esti koncerten (köztük a példaképe, Tina Turner River Deep Mountain High című slágerét).

Három évvel később ismét interjút készíthettem vele, akkor már telefonon: ő éppen Spanyolországban, Galícia felé, Pontevedrába tartott,

én pedig egy másik napilap budapesti szerkesztőségében ültem. A beszélgetés apropóját a kedvező kritikával fogadott Between the Earth and the Stars album és a néhány hét múlva esedékes tokaji fellépése adta. Korábbi lemeze, a Rocks and Honey után sokáig azt nyilatkozta, nem kíván újabb albumot készíteni; nekem is azt mondta Debrecenben: „Nem török-zúzok azért, hogy mindenáron legyen új albumom.” Fél évvel később azonban már a nashville-i Cash Cabin Studiosban válogatott dalokat Johnny Cash és June Carter fiával, John Carter Cash producerrel egy közös munkához, amely végül nem valósult meg. Erről keveset beszélt, így a fókusz a pop-, rock- és countryhatásokat ötvöző új lemezen maradt. A Slow Walk című, „tulajdonképpen blues-jellegű” dalt, az Older érzelmességét, valamint a Say Goodbye című felvételt emelte ki, amelyet korábban már rögzített az Asterix Amerikában betétdalaként. (Megható az eredeti felvétel: a csodálatos, lírai verzék után a refrén operai vokálokkal és monumentális szimfonikus hangszereléssel teljesedik ki.)

Arra, hogy az albumon szerepel egy duettje Rod Stewarttal, nekem kellett emlékeztetni; szabadkozott is, hogy magától nem jutott eszébe. „Sokáig úgy hivatkoztak rám a szaksajtóban, mint a női Rod Stewartra, ami nagyon hízelgő, hiszen Rod a világ egyik legkiválóbb előadója, aki a mai napig rendkívüli minőséget képvisel. A brit sajtó valamiért felkapta az álhírt, miszerint közös duettalbumot készítünk, pedig csak egy számot rögzítettünk. Mindenesetre az az egyetlen közös dal is felemelő élményt adott, a szervezés nehézségei ellenére is” – mesélte, hozzátéve, mennyire örül annak, hogy Stewart 2006-ban egyik albumára (Still the Same… Great Rock Classics of Our Time) felénekelte az 1977-es It’s a Heartache című slágerét, amelyet azóta mindketten elénekeltek minden koncerten.

Hosszan, jó hangulatban telefonáltunk. Meglepődött és nevetett, amikor elárultam, hogy tudom: ha a Tescóban vagy a Marks & Spencerben vásárol, maga elé engedi a kasszánál az időseket vagy a kismamákat. Végképp feloldódott: elmondta, hogy a Marks & Spencer a kedvenc üzlete és imád shoppingolni, beszélt arról is, milyen walesi ételeket készít, és arról, mennyire készül a közelgő koncertjeire, köztük a londoni Palladiumba.

Believe in Me című dalával az Egyesült Királyság színeiben az Euróvíziós dalfesztiválon 2013-ban, Malmőben
Képforrás: Wikimédia Commons

 

Száraz, nyers dobütések lüktetésére, majd egy dögös basszusra, végül ritmusgitárra szabadul el a Got So Used to Loving You, az első dal, amellyel a világ megismerhette Bonnie Tylert. A The World Starts Tonight ezzel a bombaerős country-pop szerzeménnyel nyit, amely tele van soft rock-, soul- és rhythm and blues-hatásokkal. Az első album 1977 februárjában jelent meg, nem sokkal később Tyler hangszálműtéten esett át, amely után végleg megkapta azt a védjegyszerű, reszelős, füstös orgánumot, amely meghozta számára a hírnevet. Kevés olyan fehér előadó akad, akinek olyan elementáris és nyers a hangja, hogy elsőre úgy hinni, tősgyökeres fekete énekest hallunk. „I got so used to loving you, baby…” – mire a refrénhez ér, még ma is kiráz a hideg, akárhányszor hallgatom, és újra meg újra rácsodálkozom, milyen természetességgel tud a csalódott, melankolikus hangvételből pillanatok alatt szenvedélyes, feszült, zsigeri előadásba váltani. Szerencsés nyitánya ez az albumnak, amelyen a Lost in France is helyet kapott – abból a dalból hamar sláger lett.

Egy évre rá jelent meg a Natural Force, amely az Egyesült Államokban It’s a Heartache címmel került a boltokba, és arany-, illetve platinalemez lett. Bár 1979-ben és 1981-ben is új albummal jelentkezett, a legnagyobb sikert az említett Faster Than the Speed of Night hozta meg számára. A lemezt – akárcsak a következő kettőt, a Secret Dreams and Forbidden Fire (1986) és a Hide Your Heart (1988) albumokat – a világ egyik legnagyobb kiadója, a Columbia Records jelentette meg. Fontos állomása volt pályájának az 1991-es Bitterblue is, amely azonban már a berlini Hansa Recordsnál látott napvilágot, és nem ért el hasonló sikert. Leginkább a címadó dal miatt emlékezetes, amely skót népzenei ihletésével vállaltan Rod Stewart Rhythm of My Heart című slágerét idézte.

Legnagyobb sikereit Jim Steinman amerikai zenésznek és dalszerzőnek köszönhette. Nemcsak legjobb albumainak producere volt, hanem ő írta legismertebb dalait is, köztük a folyamatosan építkező, végül monumentális pop-rock balladává kiteljesedő Total Eclipse of the Heartot,

valamint a zongora- és szintetizátorfutamokkal szélsebesen berobbanó, elementáris erejű Holding Out for a Herot, amely a Gumiláb című film betétdalaként született. Tyler kevésbé ismert beceneve a Britain's First Lady of Rock volt. Aki meghallgatja ezeket a felvételeket, aligha csodálkozik ezen: kevés énekes tudott ekkora erőt és szenvedélyt közvetíteni a hangjával. Talán ez is magyarázza, hogy dalai évtizedekkel később is élnek: az említett felvétel a halála után – tehát negyven évvel az eredeti megjelenése után – felkerült a brit kislemezlista élmezőnyébe, egy másik pedig úgy lett toplistás, hogy két évtized elteltével a francia Kareen Antonn-nal porolta le, francia nyelvű duettként. Szomorú ugyanakkor, hogy sokan már csak azt a Bonnie Tylert ismerhették, aki bár még hallgatható új dalokkal is jelentkezett (a Yes I Can tavaly, a One World One Home idén jelent meg), a színpadon már látványosan megküzdött minden egyes hangért. A dalokat többnyire fáradt, egysíkú regiszterben énekelte végig, a refrének vokáljai gyakran stúdiófelvételről szóltak, a legnehezebb részeknél pedig a közönségre bízta a nehéz melót. Mindez azonban semmit sem változtat azon, hogy fénykorában a popzene történetének egyik legkülönlegesebb hangja volt, és a világhír ellenére is megőrizte közvetlenségét.

 

Nyitókép: Bonnie Tyler Bonnie, Greatest Hits Tour, 2016
Képforrás: Wikimédia Commons