Gáspár Tibor a CineFest életműdíjával a Miskolci Művészetek Háza színpadán Fotó: Mocsári László / CineFest Miskolci Nemzetközi FilmfesztiválKereste a szavakat, nem is nagyon tudta, mit mondjon Reisz Gábor, amikor a 22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál zárógáláján a Miskolci Művészetek Háza színpadára szólították. A rendező a mustra egyik legfontosabb elismerését, a zsűri nagydíját, az Adolf Zukor-díjat vehette át a Földszintért, amelyet két nappal korábban mutattak be a 83. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. A penészes falú, repedezett vakolatú társasházban játszódó játékfilmet a zsűri „párbeszédre késztető szatíraként” értékelte a politikai változást megelőző Magyarország helyzetéről. (A fődíjnak számító Pressburger-díjat a francia Sarah Arnold vette át a Túl sok vadállat című játékfilmjéért, amely az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége elismerését is megkapta.

Gáspár Tibor a CineFest életműdíjával a Miskolci Művészetek Háza színpadán
Fotó: Horváth Csongor / CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál 
 

 

Két díjat nyert a Vádemelés című német bűnügyi történet, a hétfőn kihirdetett közönségdíjat pedig Mayer Bernadette debütálása, a Mommy Blue nyerte el – a filmről múlt heti fesztiválkörképünkben részletesen írtunk. Életműdíjat Gáspár Tibor színművész kapott, Az Európai Mozi Nagykövetének járó díjat pedig az Oscar-díjas skót Kevin Macdonald és a bosnyák Danis Tanović vehette át.)

A földszinttől a küzdőtérig

A Földszint egyensúlyba hozza a Reisz korábbi munkásságát jellemző két irányt: a fővárosi értelmiségi belső vívódásait (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, 2014; Rossz versek, 2018), valamint a közéleti helyzetek értelmezését (Magyarázat mindenre, 2023). A Földszintben felfedezhető a fiatal Szabó István „így jöttem”-filmjeinek nyoma, csakúgy, mint Török Ferenc Moszkva tér (2001) című kultfilmjének szellemisége. Reisz közben megint csak saját alteregójának kiteljesedését követi (ez korábban is jellemző volt, a Rossz versek Tamását saját maga alakította), éppúgy, mint François Truffaut az Antoine Doinel-filmjeiben.

Csakhogy a Schulze Évával és Reisz-Varga Zsófival közösen jegyzett forgatókönyv erőtlenebb és kevésbé szerzői az első két filmhez képest, amelyeket Reisz még egyedül írt. Értjük a stílusváltást, de ettől még ez így van, a rohamtempós forgatás pedig aligha mentség. A szereplőválasztás ugyanakkor kellemes meglepetéseket tartogat: a festőművészi álmait banki munkára cserélő főszereplőt alakító Tompa Ádám akár a francia újhullám sztárja is lehetne, a közös képviselőt játszó Crespo Rodrigóban felfedezhetünk egy érdekes karakterszínészt. Bacskó Tündét, Gazsó Györgyöt vagy a nyolcvanöt éves Tímár Évát pedig öröm a színház és a televízió után nagyvásznon látni.

Az egyetlen percig sem józan statikust alakító Znamenák István minden jelenetében bravúros, akárcsak a CineFesten debütált másik filmjében, a Mommy Blue-ban.

Adonyi-Walsh Gáspár alakítása viszont már nehezen védhető, az általa megformált figura mögül szinte teljesen hiányzik a színészi jelenlét. Nemcsak Adonyi-Walsh alakítása miatt, hanem a film második felében egyre szaporodó dramaturgiai döccenők és kiaknázatlan lehetőségek miatt is inkább csalódást keltő, még ha a Földszint egy lakóközösség mindennapjain keresztül a magyar valóság egy jellegzetes szeletét is képes megmutat.

A Zukor Adolf-díjat Reisz Gábor kapta a Földszintért, jobbra Csákvári Géza filmkritikus, a CineFest művészeti igazgatója
Fotó: Mocsári László / CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál

 
 
A Földszinttel ellentétben nem a versenyfilmes szekcióban, hanem az információs programban kapott helyet az Úton lenni boldogság című Hobo-film. A filmet eredetileg Hobo miskolci koncertjéhez kapcsolódva vetítették volna, az azonban egészségügyi okokból elmaradt. A film legelső bemutatásakor nyolcvanéves Földes László, vagyis Hobo egyáltalán nem számít rejtőzködő művésznek. „Ez a 6842. fellépésem” – mondja Szederkényi Olga rendezőnek az egyik koncertje előtt, vállaltan pontatlanul, később pedig azt sem titkolja, hogy bohócként sokkal könnyebb dolga lenne, mint „vinni ezt a sok nyavalyát, amit megírt”. Ennek ellenére kimondottan jó látni az országot keresztül-kasul bejáró Hobót, aki a gépelt betűs inzertként érkező kérdésekre válaszol, vagy éppen magától kezd mesélni. Szó esik a Rum-pum-pum bohócegyüttesről, arról, hogy tizenkét éves kora óta kosarazik, és természetesen az őrületes Rolling Stones-fanatizmusáról is. 1964 novemberében hallotta először a Little Red Roostert, ez nyitotta meg előtte a blues kapuját, az 1976-os zágrábi Stones-koncert pedig egy életre megváltoztatta.

Szerencsére minden jelenetben ott van a Budapest ostromakor született, egész életében lázadó és szabadságkereső Hobo esszenciája.

Egyszer úgy lép színpadra, hogy odaszól az egyik nézőnek: nagyon vigyázzon, mert rajta tartja a szemét. Máskor a gyűlölt veszprémi Vegyipari Technikumba visszatérve a kálium-permanganát képletét (KMnO₄) firkálja a kapu dohányzást tiltó táblájára. Közben barátok és családtagok is megszólalnak, mi pedig a Papp László Budapest Sportaréna Hobo 80 koncertjének küzdőterén találjuk magunkat, a kitartó rajongók sűrűjében. Az önértelmezésekből, a róla szóló vallomásokból, a régi archívokból és az új képekből végül egységes portré rajzolódik ki az emlékek között és a jelenben is jól mozgó, bár már kissé bicegő Hobóról.

Elszabadultak és dobozba zártak

Az idén elhunyt Henrik Irén animációs operatőrnek, Dargay Attila rendező feleségének dedikált CineKids gyermekfilmes szekcióban két film kapott helyet: a házaspár előtt tisztelgő 1981-es klasszikus, a Vuk és Steven Cox, valamint Matthew Walker új filmje, a Shaun, a bárány és a Moszatvég szörnye. A bristoli Aardman animációs stúdió harmadik egész estés Shaun-filmje, amely a brit mozikba is csak egy héttel a miskolci premier után kerül, az angol vidék egyik baljóslatú tanyáján kezdődik, hajnali hat órakor. Néhány nappal Halloween előtt járunk, így hiába szerethető és aranyos a mese, hamar kiderül, hogy a horror műfajának paródiáját látjuk.

Shaun, a veszélyesen kísérletező kedvű, felfedező bárány egy megtépázott szélmalomban kotyvaszt ki valamilyen csodaszert, amellyel a véletlenül elpusztított titkos tökföld termése pótolható. Csakhogy a szer nem egészen úgy működik, ahogy kellene: a magányos, kétbalkezes gazdát jetivé változtatja (lehet, hogy nem a Tákolmányok kézikönyvéhez kellett volna nyúlnia), a gyorsan növekvő új tököket pedig házméretűvé duzzasztja. Moszatvég lakói közül a színes bőrű állatorvosnő az egyetlen, aki megpróbálja megállítani a feldühödött vidéki közösséget, amely minden félelmét a szőr alól szinte ki sem látszó lényre vetíti. Szó szerint meg akarják lincselni, végül hajóládába zárják, és deportálják egy távol szigetre.

A félénk, de hűséges kutyus, a szamár, a csirkék és persze mindenekelőtt a nyáj mellett vastagon benne van a filmben a társadalomkritika is: az embereket előítéleteik és a csordaszellem vezérli, a közösségi média pedig meghatározza valamennyi reakcióinkat, miközben a dolgok mögött rejlő igazságot meg sem akarjuk látni.

Az igényes programból kitűnt érzékenységével és irodalmi jártasságával egy japán gyászmunkás utópia, A bárány, amit akarsz. Hirokazu Koreedánál (Bolti tolvajok, 2018; Szörnyeteg, 2023) azonban nem Suffolk juhok vezetik a történetet és irányítják a néző figyelmét, hanem a Kakeru nevű, két éve balesetben meghalt gyermekét gyászoló házasok (Ajasze Haruka és Jamamoto Daigo egyaránt kiváló). Koreeda filmjének címe nem kínál könnyű megfejtést, bár A kis herceg fizikai példánya is előkerül a történetben: ahogy Saint-Exupérynél a pilóta egy láthatatlan bárányt rejtő dobozt rajzol a kisfiúnak, úgy válik a filmbeli – mesterséges intelligenciával működő – humanoid robot kisfiú is egyfajta üres, lélektelen tárggyá. Valami olyasmivé, ami képtelen teljesen betölteni azt az űrt, amelyet a szülők a REbirth vállalat tervezésével foltoznának be: az AI nem ad feloldozást, csupán enyhíti a fájdalmukat. Etikus és nyugtalanító mű, Ryûto Kondô 35 mm-es filmre forgatott képeivel, amely sok olyan kérdést vet fel, mint hogy kihez tartoznak a halottak, hogyan lehet jól bánni a gyermekekkel, és van-e felelőse egy véletlen balesetnek?

Vörös szikláktól konzervatív katonatisztig

Érzékeny, de kegyetlenebb hangvételű a francia Bruno Dumont Vörös sziklák című munkája, amely a dél-franciaországi Saint-Raphaëlnél található parányi strand, a Plage d’Anthéor mögött álló viaduktnál mutatja be három főszereplőjét: két kisfiút és egy kislányt. A négy-ötéves gyermekek garázdálkodása és találkozása egy másik gyermekbandával megrázó, de nem annyira, hogy el kelljen fordítanunk a fejünket. Igazi cinéma vérité: a hagyományos narratívát szinte teljesen elengedi, alig vannak dialógusok, az amatőr szereplők legfeljebb egy-egy szót mondanak, az akciójelenetek feszesek, mi pedig sokáig időzünk a kicsik arcán. A film egyszerre töri meg a dokumentarista illúziót – Géo (Kaylon Lancel) egy lopott úszószemüveggel való játszadozás közben bele is néz a kamerába –, és mutatja meg nagyon is komolyan, milyen az, amikor a társadalmi konvencióktól mentes gyermekek felnőttként viselkednek: civilizálatlanul és gátlástalanul.

Charles de Gaulle szerepében Simon Abkarian a De Gaulle – Az ellenállás hajnala című filmben 
Forgalmazó/képforrás: ADS Service Kft.

 

A zárófilmként vetített De Gaulle – Az ellenállás hajnala minden bizonnyal a francia nézőknek készült. Ennek a két óra negyven perces produkciónak (eredeti alcíme: Résistance) ugyanis van egy folytatása is (eredeti alcímén: Liberté), amely onnan folytatja a jobboldali, antikommunista katonatiszt felemelkedését, ahol az első rész véget ér: 1942-től, amikor mozgalmának nevét Szabad Franciaországról Harcoló Franciaországra változtatja. Antonin Baudry eposzának első része azonban így is teljes: a német erők bevonulnak Varsóba, jönnek az archív képek és híradórészletek, amelyek egy, a montcornet-i csatával érkező hook után eljuttatják a cselekményt odáig, hogy Franciaország kapitulál a náci Németországnak, de Gaulle pedig kénytelen Angliába menekülni, ahonnan Winston Churchill (Simon Russell Beale) segítségével megszervezi az ellenállási mozgalmat.

Ez a biopic azt az ismeretlen de Gaulle-t kínálja, akit a katonaságban „jelentéktelen ezredesnek” tartanak, mi pedig egy megszállott, önmagát történelmi küldetéssel felruházó katonát látunk, miközben a film a kétségbeesettség és az elhivatottság közötti határmezsgyét piszkálja.

Az örmény származású Simon Abkarian zseniálisan formálja meg a modern francia állam hősét (hatalmas az a jelenet, amikor Churchill azt vágja hozzá: „Ön nem Franciaország!”, mire a faarcú megalomán: „Mi vagyunk Franciaország!”), bár katonás mosakodása közben úgy néz ki, mintha Adolf Hitler lenne, szögletessége és sikertelensége miatt pedig a Rózsaszín párduc Clouseau felügyelőjét is eszünkbe juttatja. Az egész van annyira jó, hogy szemet hunyjunk afelett, hogy a bir hakeimi csata – noha két hétig tartott – aránytalanul sok játékidőt kap, néhány jelenet pedig – például kényszerleszállás hidroplánnal egy észak-afrikai folyónál, majd távozás a még füstölgő géppel – inkább a látvány kedvéért került a filmbe. De ez nyilván kötelező elem, ha a valaha gyártott tíz legdrágább francia film egyikéről beszélünk.

 

Nyitókép: Jelenet a Shaun, a bárány és Moszatvég szörnye című filmből
Forgalmazó/képforrás: Mozinet