Tévedés azt gondolni, hogy az A-kategóriás filmfesztiváloknak van valamiféle átfogó, az adott évre vagy a fő versenyprogramra érvényes tematikájuk. A Nemzetközi Filmproducerek Szövetsége (International Federation of Film Producers Associations, FIAPF) által akkreditált nagy filmes seregszemlék – például Cannes, Velence, Berlin vagy San Sebastián – legfőbb vállalása, hogy a világ filmtermésének értékes keresztmetszetét adják, nem pedig az, hogy egy előre kijelölt irányelv vagy éppen aktuális trend jegyében válogassanak. Nincs ez másként a nem olyan nagyszabású, ám a filmek tekintetében ugyanolyan magas minőséget képviselő CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál esetében sem. A szeptember 4-én kezdődött huszonkettedik kiadás ráadásul minden eddiginét több filmet hozott, mindezt csökkenő állami támogatással (a több címnek köszönhetően idén a nézőszám is nőtt). Új helyszínként a Tudomány és Technika Háza (TTH) enyhít a kapacitásgondokon, bár a tér időnként megdolgoztatja a szervezőket (a villanykapcsolótól a függönyön át a filmindításig akadnak még apróbb nehézségek), de a profi vetítéstechnika viszont kifejezetten a CineFest kedvéért érkezett.

A 2004 óta megrendezett, néhány éve azonban már nem fejlődő – a filmek színvonala és a nézőszám tekintetében ugyan továbbra is erős, a húzónevek és a szakmai programok terén viszont egyre kevésbé meggyőző – mustra idei nyitófilmje, Igor Šeregi Lagzija talán a kelleténél könnyedebb választás, ám kétségtelenül aktuális témát feszeget.

Két fiatal egymásba szeret Londonban, csakhogy a lány horvát, a fiú pedig szerb. Harminc évvel ezelőtt, Jugoszlávia széthullásakor a két nemzet még véres háborúban állt egymással, az ellentétek pedig a daytoni béke 1995-ös megkötése után sem tűntek el nyomtalanul. A horvát-szerb koprodukció határozott kézzel tartja a történetet: egyszerű eszközökkel dolgozó, közönségbarát mozi, amely nem kerüli meg a témájából adódó történelmi-társadalmi feszültségeket sem.

Nemzetközi szinopszisa alapján két idősíkon, 1995-ben és 2024-ben játszódik a Szumpa Királyság. A tibeti rendező, Lhapal Gyal a Sanghaji Nemzetközi Filmfesztiválon debütált játékfilmje egy gép leszállásával kezdődik a lhászai repülőtéren, majd egy magában zsémbelődő fiatal nőt látunk, aki hiába vár arra, hogy valaki elvigye: tibetiül olvasni egyáltalán nem tud, beszélni pedig csak néhány szót. A Kína keleti részén felnőtt Jangcsen kénytelen mandarinul beszélni helyi idegenvezetőjével, Pemával, amikor a tibeti fővárosból – a „Napfény városából” – a Szaphu-hegyhez indul. Minden hegy egyre magasabb, végül már a dzsip sem tud tovább haladni. „Nem akarok rejtvényben élni” – mondja aztán egy ponton, hiszen azért vágott neki ennek a kirándulásnak (meglepően nem az alkalomhoz illő öltözetben és mindig hibátlan sminkben), hogy megfejtse visszatérő álmát egy fehér jakról. Egyszerű, befogadható és ártatlan munka, amely távol áll az európai nézőtől. Annyira azonban mégsem, hogy ne lehessen nem észrevenni, hogy megkerüli azt a fontos tényt, hogy Tibet kínai elnyomás alatt van. De hogyne tenné, ha a világ egyik legszigorúbb állami cenzúráján kell átmennie már ahhoz is, hogy forgatási engedélyt, majd forgalmazási lehetőséget kapjon, hát még a fesztiválszerepléshez. Kényszerűségből a városi élet és a nomád lét közötti kontraszt, a megállíthatatlan nyelvvesztés, valamint a mai Tibet északkeleti és keleti részén, az ókortól a VII. századig létező, matriarchális (!) államalakulat története marad az a kerülőút, amelyen keresztül a film mégiscsak beszélhet Tibet jelenéről. 

Derya (Özgü Namal) és Aziz (Tansu Biçer) a Sárga borítékok című film hősei
Forgalmazó/forrás: Mozinet / CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál

 
Ilker Çatak legújabb alkotása, a Sárga borítékok ugyanezért nem vonható felelősségre: kőkemény, az utolsó másodpercéig érdekfeszítő és kiválóan felépített politikai dráma. Már a nyitány is figyelmet követel: vérvörös színnel érkeznek az alkotók nevei és a film címe, aztán kiderül, nem véletlenül, hiszen egy törökországi színházi előadást látunk, amelyen a kormányzó is részt vesz. Film a filmben helyett színház a filmben, de

nem akarja a nézőt megtéveszteni: Berlin, mint Ankara, olvasható az inzerten.

Egyértelmű, a török emigránsok gyermekeként Berlinben született rendező ilyen – erős politikai állásfoglalású – filmet nem is készíthetett volna Erdoğan Törökországában.

A főszereplő értelmiségi házaspár, az ünnepelt színésznő Derya (Özgü Namal) és a dramaturg-rendező, „civilben” akadémikus Aziz (Tansu Biçer) élete azonnal felbolydul a premier után: a férfit eltanácsolják az egyetemről, közös előadásukat, amelyben Derya a főszereplő, előbb felfüggesztik, majd leveszik a műsorról. „Kaptunk egy utasítást fentről” – tárja szét a karját a teátrumigazgató, és helyette a végletekig kiszámítható és konzervatív Leyla és Medzsnuntot, a Kelet Rómeó és Júliáját kezdik próbálni. Deryának ebben sem lesz szerepe, majd hamarosan sárga borítékot kap: kirúgják a színházból. Az állam egyértelműen rászáll a házaspárra és környezetükre: hazaárulónak és terroristának tartják őket, megfigyelik, házkutatást tartanak náluk. Legfőbb bűnük valójában annyi, hogy a premier után Derya nem állt be a kormányzóval közös fotóra, Aziz pedig részt vett egy ukrán, palesztin és LMBTQ-zászlókat felvonultató tüntetésen, sőt egyetemi oktatóként arra biztatta hallgatóit, hogy menjenek ki a felvonulásra, ha akarnak – különben mire jó a színházművészetről megszerzett elméleti tudás, ha a valóságot nem ismerik? A házaspár végül Isztambulba költözik (a film ezt hamburgi díszlettel oldja meg), de kénytelenek visszatérni a fővárosba, mert Azizra börtönbüntetést akarnak kiszabni az elnököt sértő közösségi médiás bejegyzései miatt, noha íróként pontosan tudja, mi a különbség kritika és sértés között.

Çatak rendezése és színészvezetése páratlan, a Derya szerepére választott Özgü Namal erős, tehetséges és szellemes színésznő. Színház az egész világ, a film pedig tudatosan elemeli magát a valóságtól. A városok neve mellett például még a fizetőeszközöket is felcseréli: lírával fizetnek, Isztambulban viszont eurót ad a nagymama (İpek Bilgin is zseniális) az unokájának. Csakhogy mindez nem eltávolítja a valóságtól, hanem még hitelesebbé teszi az okosan felépített, csupán az utolsó jelenetben megingó történetet, amelyben Elfriede Jelinek és Herta Müller, a színházi előadások engedélyeztetése, a napi tévésorozatok kritikája és a muszlim vallási túlbuzgalom is megfér egymással.

Suzanne (Anaïs Demoustier) a Szikrázó csók című filmben
Forgalmazó/forrás: Cirko Film / CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál

 

Kész ünnep Pierre Salvadori legújabb írói-rendezői munkája, a Szikrázó csók: egy hangulatos vásári forgatagban a kamerát követve felmászunk egy kisebb magaslatra, hogy onnan belássuk a két világháború közötti Párizst. Salvadori a különböző léptékekkel és hangulatokkal ügyesen zsonglőrködő filmjében Suzanne-t (Anaïs Demoustier), a nehéz sorból érkező vásári mutatványosnőt követve egészen elképesztő szerelmi kalamajkába keveredünk. Félig-meddig véletlenül ugyanis elhiteti egy bizonyos Balestro úrral (Pio Marmaï, aki A bérgyilkos és a lánya című Netflix-sorozatból vagy A három testőr: D’Artagnan című Dumas-adaptációból ismerős), hogy spiritiszta, és meg tudja idézni korán elhunyt szerelmét és múzsáját. Igen, a múzsáját, merthogy a jómódú és jóképű úr valójában festőművész, Armandnak (Gilles Lellouche), a felfedezőjének és ügynökének pedig elemi érdeke, hogy védence leszokjon a borról és a pezsgőről, és végre újra alkosson. És Suzanne lassan eggyé válik az elhunyttal: a megidézés köré épített színjáték, a fiókban felfedezett napló és mindenekelőtt, a saját, Balestro iránt ébredező érzelmei is egyre közelebb hozzák hozzá. Játékos film ez minden ízében: pontosan olyan alkotás, amilyenre gondolni szeretnénk, amikor a „kellemes francia vígjáték” címszónál ütjük fel az értelmező kéziszótárt: Demoustier szerethető alakításával az eredeti címszerepben (La Vénus électrique), majd a humoros vége főcím alatt a Shocking Blue Venus című slágerével.

Apa és fia a Legyek című mexikói filmdrámában
Forgalmazó/forrás: magyarhangya / CineFest Miskolci emzetközi Filmfesztivál
 

Hibátlan, eredeti alkotásokból a CineFest első néhány napjában egyébként sem volt hiány: a Legyek és Az erdő zenéje is ezek közé tartozik, noha előbbi egy fekete-fehér mexikói szociodráma, utóbbi pedig francia természetfilm. Fernando Eimbcke Fmunkája melankolikus alaphangulatával, lassúbb tempójával, a mélyen drámai történet ellenére is humoros, egyben költői jeleneteivel, valamint a cselekmény középpontjában álló három ragyogó szereplőjével (Teresita Sánchez, Bastian Escobar és Hugo Rámírez egyaránt kiváló) igazi rendezői bravúr. A világszerte ismert francia természetfotós, Vincent Munier legújabb alkotása ezzel szemben költőien szép, filozófiai mélységű, meditatív és minimalista produkció. A franciaországi Vogézekből indul, egy norvégiai kitérő után pedig ugyanabba a „vendégszerető” erdőbe tér vissza, ahonnan elindult. Bár középpontjában a rendező édesapja, a környezetvédő aktivista Michel és a tizenéves fia, Simon áll, Munier maga is feltűnik benne. Az idős férfi mindent megtenne azért, hogy újra láthassa a kihalóban lévő siketfajdot, a hófödte északra is azért utaznak, hogy megmutathassa Simonnak a ritka madarat. A filmben kétszer is elhangzó kulcsmondat – „Abban élünk, ami elmúlik” – megrázó kijelentés, Michel azonban megnyugtat: bár a siketfajd szinte teljesen eltűnt az otthona környékéről, a dióméretű ökörszem még mindig itt van, s énekel.

Jelenet Az erdő zenéje című természetfilmből
Forgalmazó/forrás: Mozinet / CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál

 

 
Két magyar premier is helyet kapott a versenyprogramban (szerencsére a rosszabbik „csak” annak az idén debütáló, V4+ elnevezésű szekciójában): a Mommy Blue és a 10 éjszakás kaland között olyan elementáris különbség van, hogy azt pusztán írásban érzékeltetni szinte lehetetlen. Mayer Bernadette határozottan, biztos kézzel és fegyelemmel rendezte meg első filmjét. Igaz, hat-hét éven át ennek, az édesanyjának ajánlott, személyes történetnek élt:

2019-ben, a Filmalap végnapjaiban lett Inkubátor-nyertes az akkor még Szemem fénye című tervével, a játékfilm azonban csak öt évvel később, 2024-ben, már a Nemzeti Filmintézet támogatásával forgott, bemutatójára mostanáig kellett várni.

A Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválon ősbemutatóként vetített, majd onnan három díjjal távozó dráma egy kissé különc, de szerethető művészettörténet-tanárnő (Für Anikó, aki rengeteg színházi munkája és szinkronfeladata mellett még soha nem kapott ilyen nagy mozgóképes szerepet) kálváriáját tárja a néző elé – mindenféle hollywoodi dramatizálás és felesleges pátosz nélkül. Okosan bánik a képekkel is: nemcsak a Csepeli Eszter kamerája által rögzítettekkel, hanem Farkas István Végzet (Séta a víztoronynál) című festményével, valamint több, veszprémi vagy párizsi kiállításon bemutatott műalkotással is. A kettes típusú cukorbetegsége miatt megvakult tanárnő kénytelen beismerni azt, amit nem akar: ezentúl már csak a fiára, a nemrég – egy igazán eredeti jelenetben – apává lett Mátéra (Vilmányi Benett a Larry címszerepében nyújtott alakítását is képes felülmúlni), idős, kimért édesanyjára (Hámori Ildikó tökéletes választás) és animátor menyére (Waskovics Andrea, aki az utóbbi időben szinte minden magyar filmben játszik) támaszkodhat. Ez az egyszerű, nagyon kelet-európai anya–fiú történet Ken Loach legjobb munkáit juttatja eszünkbe.

Znamenák István, Vilmányi Benett, Mayer Bernadette rendező, Für Anikó és Hámori Ildikó a Mommy Blue miskolci premierjén 
Fotó: Mocsári László /CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál

 

Az első hétvége másik magyar filmje, a 10 éjszakás kaland viszont a teljes kétségbeesést és szereptévesztést testesíti meg. A nyitó- és záróstáblistán is az áll, hogy Kalmár Péter filmjét rendezte: Novák Erik. Ez szépen elhatárolja a rendezőt a saját munkájától, ráadásul a Nyócker! alkotója így is tett a foghíjas bemutatóvetítést követően, amikor azzal viccelődött, hogy tavaly még fiatal volt, azért vállalta el ezt a rendezést. Tényleg nincs mire büszkének lennie. Nehéz érteni az érdemes színészek (köztük Thuróczy Szabolcs, Danis Lídia, Fekete Ernő, Mészöly Anna és Péterfy Bori) szerepvállalását. Az pedig teljességgel érthetetlen, amiről Kalmár a kisköltségvetésű alkotás premierjén produceri, forgatókönyvírói és zeneszerzői minőségében beszélt: hogy mindez Arthur Schnitzler 1905-ös Körtánc című klasszikusának modern, a mindent átszövő szex köré felhúzott, az Orbán-kormányokat keményen támadó, gagyi AI-jal megtámogatott satnya adaptációja. Ha valaki venné a fáradságot, hogy újra megnézze a legrosszabb magyar filmeket, ennek is ott lenne a helye valahol az Álom.net, a Szuperbojz és az Elk*rtuk közelében. Vagy éppen előttük.

 

Nyitókép: Teltházas vetítés a miskolci CineFesten 
Fotó: Mocsári László /CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál