nat.jpg

„Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni, tudni bölcsen, a hazát.” 

Arany János


Azok a publicisták, akik az elmúlt hetekben, napokban a Nemzeti alaptanterv körüli politikai csatározásokhoz a Magyar Nemzet vélemény rovatának hasábjain szóltak hozzá, megítélésem szerint kellő tájékozottság és felkészültség nélkül próbáltak jó ügyet szolgálni. Méltányolandó a törekvésük, hogy megvédjék az oktatási tárcát a politikai indítékú támadásokkal szemben, ám elkövettek egy „apró” hibát: érdemben nem reflektáltak a tisztán szakmai érveket megfogalmazó, többségükben nemzeti-konzervatív értékrendet valló pedagógusok kritikai észrevételeire. S pusztán azzal, hogy nem foglalkoztak velük, akarva-akaratlanul besorolták azokat a nemzeti hagyományokat célba vevő ideológiai hadműveletek eszköztárába. Egy vitacikk keretein belül nem törekedhetek e – szerintem – célját tévesztő harcmodor oknyomozó elemzésére, de arra igen, hogy megpróbáljam egyértelművé tenni: hol van a határ a vélemények kifejtése és a tények – olykor mellőzésükkel, olykor prekoncepciókhoz történő idomításukkal történő – kezelése között.

 

Nánay Mihály a Végvári vitézek a kultúrkampfban című írásában (Magyar Nemzet, 2020. február 10., 11. old.) a véleményének ad hangot, amikor a Kádár-rendszer „lényegét’ próbálja megfogalmazni. „Szakmai szempontból is üdvözlendőnek” tartja, hogy a NAT „szakít a kádári diktatúra nem új keletű relativizálásával is, hiszen tudjuk, nincs puha diktatúra, csak olyan, amelyik annyi eszközt vet be a rendszer fenntartása érdekében, amennyire éppen szüksége van.” Nos, szerintem éppen azért indokolt az 1970-es évek közepétől induló, majd a Nemzetközi Valutaalapba történt belépésünkkel (1982) „kifejlő” – az ország gazdaságát szinte kizárólagosan nyugati tőkével működtető – korszakot másképpen neveznünk, mint az 1956-ot követő megtorlások korszakát, mert a kormányzat ekkor már képtelen volt „annyi eszközt bevetni” a diktatúra védelmében, amennyire „a rendszer fenntartása érdekében” szüksége lett volna. Úgy tűnhet, hogy a kákán is csomót keres, aki egy ilyen „apróságba” beleköt, én viszont úgy gondolom, hogy a Kádár-korszak higgadt, tárgyszerű megítélése hozzájárulhat a rendszerváltozás utáni évtizedek – máig tartó – terméketlen konfliktusainak feloldásához is. Többek között azáltal, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy mai problémáink gyökerét nem az egykori kommunista diktatúra utóvédharcosainak anakronisztikus ideológiájában, hanem a posztmodern Nyugat szellemi megrokkanását okozó beteg teóriák fertőző hatásában kell keresnünk. Nem mindegy azonban, hogy e fertőzésre figyelmeztető diagnózist milyen terápia követi.

 

Véleménynek tekintem Horváth József A tanterv támadása is a háború része című írásában kifejtett álláspontját (Magyar Nemzet, 2020. február 21., 11. old.), amely szerint szoros összefüggés van „az erőszakos iszlamizációt, bevándorlást elutasító kormány, vagy az azt megtestesítő politikai vezető” elleni támadások, illetőleg a NAT-tal szembeni szervezett ellenállás között. „Meggyőződésem, hogy a Nemzeti alaptanterv elleni támadás is ebben a koordinátarendszerben válik érthetővé” – írja a szerző. Sokat tanultam kiváló biztonságpolitikai szakemberünktől, de ezt a problémát másképpen látom, mint ő. Igaza van abban, hogy a nemzetállamokat és általában a nemzeti szuverenitást támadó erőkkel szemben indokolt a bizalmatlanságunk, de nem tartom célszerűnek, hogy azok összehangolt akcióinak potenciális veszélyére hivatkozva tényleges hadiállapotot jelentsünk be. Észre kell vennünk, hogy éppen ezzel a „hadiállapot-pszichózissal” adunk muníciót az ellenfeleinknek. A NAT-viták tematikai keretén belül maradva, szögezzük le: igaz ugyan, hogy „a Történelemtanárok Egylete […] a pedagógusok egy töredékét tudhatja a tagjai között” (Haraszti Gyula: Egyletvezető gyászruhában, Magyar Nemzet, 2020. február 11., 11. old.), a saját tapasztalataim szerint azonban a többségüknek – mint ahogyan a magyartanárok többségének is – figyelmet érdemlő fenntartása van a NAT-tal szemben a szaktárgyi fejezetek kiérleletlensége miatt. Miért nem szólalnak meg? Éppen azért, mert jól tudják, hogy hadiállapot idején vagy ide, vagy oda lehet csak állni. Hallgatnak, mert nem akarják, hogy az NGO-k bérenceinek tekintsék őket. Vitatom Haraszti Gyula érvelését akkor is, amikor azt írja: „… hogy az új NAT jó úton jár, mi sem bizonyítja jobban, hogy azonnal hatalmas felzúdulást keltett a balliberális gondolkodású gittegyletek körében”. Ezt lehetne (érthető) „szükséges”, de semmiképpen nem „elégséges” bizonyítéknak nevezni. Meggyőző érv az lehetne, ha a pedagógusok és a szülők többségükben minimum megnyugvással, s még inkább, ha örömmel, netán lelkesedéssel fogadták volna a dokumentumot. Ám ne áltassuk magunkat, mert nem így történt.

De térjünk vissza a kádári diktatúra értelmezésének kérdésére!

 

Gulyás László professzor úr okfejtése is számos vitára érdemes felvetést tartalmaz (Nemzeti identitás versus bolsevikok, Magyar Nemzet, 2020. február 18., 11. old.), de azokat olvasva már nem is a szerző véleménye, hanem cikkének a gyenge lábakon álló, egymásnak is ellentmondó „tényei” késztetnek ellenkezésre. Az egyik „tény”, amelyet „egyértelműen rögzítenünk kell” az volna, hogy (korábban) „az egypárti diktatúrát gyakorló MSZMP az egyetemek bölcsészkarain a kari és egyetemi párttitkárokon keresztül […] erős kontroll alatt tartotta a történelemtanárok képzését”, minek következtében „1990-ben a történelem– és magyartanárok képzésében elmaradt a rendszerváltás!” „Másrészt – és ez a másik tény – a történelemtanárok túlnyomó része autonóm személyiség, igazi értelmiségi, aki képes az önálló ítéletalkotásra. Nagyon sokan közülük, annak ellenére, hogy egyetemi képzése során jelentős szoclib agymosásnak lett kitéve, pontosan látja és érti a XX. századi magyar történelem valós folyamatait.”

 

Semmiképpen nem kívánom szépíteni az egypártrendszer romboló hatását, de az „igazi értelmiségiek” „önálló ítéletalkotását” sem becsülném túl. Azt a szerencsés „tényt” szeretném tudatosítani az újabb nemzedékekben, hogy az ideológiamentes, nemzeti elkötelezettségű történettudomány (és irodalomtörténet-tanítás) a diktatúra idején is ki tudta fejteni hatását – az akadémiai kutatóműhelyekben éppen úgy, miként az egyetemeken. Ennek bizonyítására kevés annak a három tudósnak a neve (Ormos Mária, Romsics Ignác,Glatz Ferenc), akikre Gulyás professzor úr hivatkozik. Álljon itt ezért egy hosszabb névsor! Legalább azoknak a történészeknek a neve, akiknek többsége a diktatúra idején szerezte diplomáját és tudományos fokozatait, s akiknek a hatását nemcsak megakadályozni, de fékezni sem volt képes a pártállam; akik miniszterelnökként, a házelnökként, konzulokként, főkonzulokként, nagykövetekként és parlamenti képviselőkként nemcsak szereplői, hanem kezdeményezői is voltak a rendszerváltásnak, s akiknek a tudományos munkássága nélkül sem a tegnapi, sem a mai történelemtanárok „önálló ítéletalkotó képessége” sem működhetne. Íme, a névsor:

Antall József, Borsi-Kálmán Béla, Erdődy Gábor, Jeszenszky Géza, Für Lajos, Gergely András, Granasztói György, Katona Tamás, Kiss Gy. Csaba, Kovács István, Kun Miklós, M. Kiss Sándor, Pelyah István, Salamon Konrád, Szabad György, Takács Péter, Varga János, Vásáry István.

Tudom, azt mondhatná erre vitapartnerem, hogy ettől még mindaz igaz, amit leírt. Megelőlegezem a válaszomat: igen, igaz. De az igazságnak csak az egyik fele. S ráadásul nem is az a fele, amelyikből sokat tanulhatunk. Ha tanulni akarunk, az ő munkáikat olvassuk!

A szerző Nemzeti alaptantervről szóló hosszabb elemzése 2020. február 28-ai számunkban olvasható.

Címkék: