02_Ernő_Dohnányi_Bain News Service_pd.jpg

Kovács Ilona: Dohnányi Ernő új perspektívában.
Budapest, Gramofon Könyvek, 2019, 398 oldal


Egy témával kapcsolatban újat csak a régihez képest lehet mondani. A kötet címét olvasva tehát azt feltételezhetjük, hogy a szerző a korábbi nézőpontokkal vitába szállva fogalmazta meg eltérő véleményét. Mit tudunk ezekről a perspektívákról? Az előző századfordulón az ifjú zongoraművészt sztárként ünnepelték Európában és Amerikában, 1905 és 1915 között a berlini Hochschule für Musik előkelő tanári pozíciója biztosított számára nemzetközi tekintélyt, előadói és alkotói tevékenységének aranyfedezetét, majd élete derekán hazatérve Dohnányi lett a magyar zene egyik első számú, legendás alakja. Fokozatosan átvette zenei intézményeink vezetését, és a 30-as évekre ő maga lett egyszemélyes intézmény: a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya, a Zeneakadémia zongora- és zeneszerzéstanára majd főigazgatója, a Magyar Rádió zeneigazgatója, rajongva tisztelt zongoraművész, karmester és zeneszerző.

Mindez a II. világháború végén az ellentétébe fordult, amikor a Nyugatra menekült művészt igaztalanul háborús bűnökkel vádolták meg. Két és fél éves ausztriai tartózkodás, majd rövid dél-amerikai kitérő után az Egyesült Államokban telepedett le, de a rágalmak itt is megkeserítették az életét, annak ellenére, hogy neve már 1945-ben lekerült a bűnösök listájáról. Előadóművészként itthon ellehetetlenítették, műveiről pedig azt terjesztették, hogy csupán értéktelen Schumann- vagy Brahms-utánzatok. A Dohnányi-mítosz azonban búvópatakként tovább élt azon muzsikusok körében, akik valóban ismerték személyét és alkotásait.

A nyílt támadásoknál még hatásosabbnak bizonyult az elhallgatás, amelynek falát egyik utolsó amerikai tanítványa, Vázsonyi Bálint 1971-ben megjelent monográfiája sem tudta áttörni. Vázsonyi a védőügyvéd szemszögéből mutatta be hősét, kisebb-nagyobb túlzásait, harcos szemléletét a fentebb vázolt helyzet indokolta. Évtizedekig az ő munkája számított az egyetlen jelentős és hozzáférhető Dohnányi-irodalomnak. Csak a század végén indult el a Dohnányival foglalkozó írások sorozata. Az egyre gyakoribb koncertelőadásokkal és lemezfelvételekkel egy időben viszont felerősödött az ellenzők hangja is, sőt, a képtelen vádak újraéledtek.

Kovács Ilona tehát zenetörténeti darázsfészekbe nyúlt, amikor közel négyszáz oldalas kötetet jelentetett meg Dohnányiról. Könyve mégsem vitairat, amely elutasítja a korábbi megközelítéseket, és a nagy mítoszrombolást követően nem épít saját mítoszt. Nem bizonyít új elméleteket, sőt, nem is egy tömbből faragott monográfiával állt elő, hanem két évtized során írt tanulmányok és előadások gyűjteményével. A sokszínűség ellenére mégis van egységes vezérfonal, ami más, mint az elődöké.

A szerző fő elve az életmű elfogulatlan, tudományos igényű vizsgálata: egy-egy világosan körülhatárolható témához kapcsolódóan felkutatta az elérhető forrásokat, majd tizenöt-húsz oldalas tanulmányokban összegzi tapasztalatait. A nyomtatott kották és a zenei szakirodalom mellett az Angliában, Amerikában és Magyarországon található Dohnányi-hagyaték számos olyan dokumentumát használta fel, amely korábban a szakemberek számára is ismeretlen volt.

A kötet tizennyolc önálló tanulmányt tartalmaz, négy tematikus fejezetbe rendezve. Az első hat írás Dohnányi zeneszerzői műhelyébe kalauzolja az olvasót, és nemcsak arra keresi a választ, milyenek a mester alkotásai, hanem a vázlatok segítségével arra is rávilágít, hogyan készültek. Nem meglepő, hogy Kovács Ilona munkamódszerére Somfai László zenetörténész, a világhírű Bartók- és Haydn-kutató hatott, hiszen a Zeneakadémia zenetudományi tanszakán többek között ő vezette be a zenei elemzés titkaiba. Ösztönzésére Kovács Ilona elsőként vizsgálta Dohnányi komponálási szokásait és az alkotómunka egyes fázisait a korábban figyelmen kívül hagyott kéziratok alapján.

A következő négy tanulmány életrajzi ihletésűnek is nevezhető, mivel ezek a szerző munkahelyéhez kapcsolódnak. Kovács Ilona 2010-ben lett a Magyar Táncművészeti Főiskola (2017-től Egyetem) docense, tehát kézenfekvő volt számára a táncműfajok és a Dohnányi-téma összekapcsolása. Különös, de Dohnányit is magánéleti esemény hozta közelebb a színpadi mozgással előadott művekhez. 1912-ben a híres drámai színésznő, Galafrés Elza (Elsa Galafrès) vitte sikerre Bécsben Dohnányi Pierrette fátyola című pantomimjét, amelyben később is számos alkalommal játszotta a főszerepet. A művésznő hamarosan Dohnányi élettársa, majd felesége lett. Nem tanult meg magyarul, ezért Budapesten a szöveg nélküli színpadi műfajokban kamatoztatta tehetségét: táncjátékokat rendezett, illetőleg koreográfiát szerkesztett férje és mások zenéjére. Máig gyakran említik balerinaként, pedig sosem táncolt balettelőadáson.

A kötet harmadik, A tanár Dohnányi című fejezetében öt írás található, ebből négy szól a mester tanításáról és az utolsó a zongoraművész Beethoven-interpretációjáról. A szerző tényeket, megfigyeléseket oszt meg az olvasóval, és rábízza ezek összegzését. Talán azért, mert feloldhatatlan ellentmondás feszül Dohnányi zsenialitása és tanári tevékenysége között. Ugyanis Dohnányi metodikájának lényege talán úgy jellemezhető, hogy nem volt módszere: a visszaemlékezések szerint meghallgatta a növendék produkcióját, majd kommentár nélkül ő játszotta el a darabot. Egyszerre adott mindent és semmit, attól függően, hogy a többnyire már diplomás tanítvány tudott-e élni a neki szánt kivételes ajándékkal. Tehát a szó hagyományos értelmében nem volt tanár, mégis életre szóló inspirációkat adott az ifjabb nemzedék tagjainak. Ugyanígy tanította a koncertközönséget is a pódiumról – ezt a gondolatot közvetíti a fejezet ötödik tanulmánya.

A történetek és emberi sorsok iránt érdeklődőknek azt ajánlom, hogy a kötet utolsó, Zene és történelem című fejezetével kezdjék az olvasást. Itt megismerkedhetnek azzal a hatással, amelyet az I. világháború gyakorolt Dohnányi művészi pályájára, és olvashatnak a II. világháborút követő, Ausztriában töltött évek eseményeiről. Kovács Ilona emellett a tragikus sorsú, tehetséges Weiner László (1916–1944) 1934-ből származó Dohnányi-kritikáit adta közre, amelyeket a tehetséges fiatalember naplószerűen jegyzett le egy iskolai füzetbe. Ezek az írások – hasonlóan a kötet többi tanulmányhoz – különös és érdekes perspektívából szemlélik Dohnányi Ernőnek, a XX. század egyik legnagyobb muzsikusának életművét.

/Indulókép: Dohnányi Ernő Fotó: Wikimedia Commons/