versvandor-2019_2.jpg

Amióta léteznek dalok, balladák, mondák, azóta járják a világot lantosok, énekmondók és mesélők. Manapság egyre kevesebben viszik tovább a fáklyát, de volt szerencsém beszélgetni az egyik utolsó garabonciással. Tóth Péter Lóránt, Versvándorként ismert előadóművész több mint tíz éve járja a Kárpát-medencét előadásaival.

Hobbinak indult és később lett fő tevékenysége ez a kultúrmisszió?

Még az elején, úgy tíz éve kérdezte meg utoljára valaki, hogy ez hobbi-e? A hobbi számomra mást jelent, nincs akkora tétje. Az én megfogalmazásom szerint egy kicsit könnyedebb, kötetlenebb dolog. Ezért nem tekintettem hobbiként a kosárlabdára sem, több volt annál. És ez sem olyan. A versmondás és a hatás, amit a versekkel elérhetünk, erősebb, több annál, amit az ember „csak úgy” a szabadidejében csinál. Szenvedély.

Kétszázhetvenöt helyszínt és több mint hatszáz fellépést hagyott eddig maga mögött. Miszerint választja ki őket? Vannak olyan helyek ahova szándékosan szeretett volna eljutni, vagy alkalomfüggő, hogy mikor merrefelé visz az útja?

Határon túl először Délvidéken és Kárpátalján jártam. Délvidéken nagyon jó barátom Hajvert Ákos, Kárpátalján először a Pro Cultura Subcarpathica szervezésében léptem fel, ott később Balogh Líviával tartottuk a kapcsolatot. Lívia felismerte, mennyire fontos egy hasonló előadássorozat olyan időszakban, amikor alig álltak rendelkezésre források a megvalósításhoz. Az volt a fő cél, hogy olyan helyekre jussunk el, amelyek perifériára kerültek a hasonló kezdeményezések tekintetében. Tehát ez lett eleinte a két fő útirány, de feltett szándékom volt, hogy a teljes Kárpát-medencét bejárom. Annyi épített és természeti szépség került az országhatárokon kívülre. Ha készítenénk egy statisztikát arról, hány irodalmi vagy történelmi személyiség nyugszik most határon túl, nagyon szomorú eredményeket kapnánk. El akartam menni Aradra, megnézni a vértanúk sírját,és Munkács várához, megnézni Vereckét. Az volt a motivációm, hogy ezeket a helyeket megismerjem, nem turistaként. És felhívjam rájuk a figyelmet. Konkrét célom, ahová el akarok menni, talán már nincs, de azt el szoktam mondani, hogy Kárpátalja a szívem csücske lett, a legkisebb testvérhez szoktam hasonlítani a lélekszám és a terület miatt. A legkisebb testvér, akire a leginkább kell vigyáznunk a családban. De vannak kötődéseim Felvidéken, Erdélyben is. Ezer szálon kapcsolódom a Kárpát-medencéhez. Nagyon érdekes, amikor az egyik nap Szabadkán sétálok, de három nap múlva Beregszászban vagyok, aztán hazatérek, soha nincs bennem olyan érzés, hogy most egy másik országban lennék. Mindig otthonosan éreztem magam, otthonosan és biztonságban. Sokan félnek az utazástól, belőlem ez mindig hiányzott, időnként elfelejtem, hogy nem Magyarországon vagyok.

Olyan egységben gondolkodás ez, ami sok határon túlra „exportált” kulturális programból hiányzik. Hasonlóképp vélekedik?, Mennyire jellemző, hogy az emberek elfelejtik, magyar földre mennek?

Ezt többrétegű dolognak látom. Volt egy versmondó csapatom, remek gyerekek. Öt évig kalandoztunk velük, és fontos volt számomra, hogy elvigyem őket azokba a régiókba, ahol én már jártam, voltak velem Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken. Amikor átléptünk a határon, meséltem nekik Trianonról, arról, hogy itt bizony magyarok vannak. Ezt a gyerekek könnyen megértették, de mégis, amikor először beszélgettünk, akkor láttam egy-két tekinteten a csodálkozást. Nem mindenki hozza ugyanazt otthonról, nem beszélve arról, hogy a kommunizmus agymosása miatt olyan generáció gyermekei lettek, akiknek nem is volt szabad beszélni erről. És ez a félve emlékezés a 90-es, 2000-es években alig javult. A 48-as vagy 56-os forradalomról sokkal több dolog jutott át a köztudatba, de Trianon megmaradt tabutémának.

És ha felmerült, akkor is inkább a területi veszteségek kerültek szóba…

Pontosan! Talán nem lesz népszerű, amit mondok, de szerintem Trianon tragédiája nem az, hogy például a Tátra a csehszlovákoké lett. Trianon tragédiája az – és ez benne az igazságtalan és vérlázító –, hogy figyelmen kívül hagyták a nyelvi, az etnikai határokat. Ha Teleki „vörös térképét” veszik figyelembe, és a mostanitól tíz, húsz, ötven vagy száz kilométerrel kijjebb húzzák meg a határokat, egy szavunk sem lehetett volna! Hárommillió, zömében tömbben élő magyar honfitársunk került pillanatok alatt idegen országba!

Aztán jöttek a szellemi határok még magyar és magyar között is. Lát akár a saját tevékenységében egyfajta küldetést? A határon túli és anyaországi magyarság kulturális egyesítését?

Azt gondolom, nagyon fontos a lelki és a szellemi egyesítés, a kultúra, az irodalom – én még a sportot is ide szoktam sorolni – használatával. Összességében pozitívan látom ezt a mostani állapotot.

Hálásabb a határon túli közönség, mint az anyaországi?

Ez nagyon jó kérdés. Nem tudok rá egyértelmű választ adni. A visszajelzésekből úgy érzem, hogy az előadásaimat mindenhol szeretik a Kárpát-medencében. Különösebb „titka” ennek szerintem nincsen. Talán annyi, hogy próbálom nagyon őszintén, egyszerűen megfogalmazni azokat a történeket, amelyeket ott, abban az egy órában elmondok, és nagyon fontosnak tartom, hogy az előadásaim ne csak a múltról szóljanak. Mindenhol nagy szeretettel fogadnak, és visszavárnak. De úgy érzem, a határon túl egy-egy előadás más miatt is fontos: identitás- és anyanyelvőrző, valamint közösségépítő, hiszen azokba a kicsiny falvakba, ahova elmegyek, sokszor el sem jut hasonló előadás. Nagyobb a tét „kint”, mint „bent”. Persze az, hogy mi a „kint” és mi a „bent”, amint a határt átlépi az ember, rögtön nézőpont kérdése lesz.

Kanyarodjunk el kicsit legutóbbi útjához, a Radnóti-úthoz... Mi hozta el azt a pillanatot, amikor ki tudta jelenteni, kész megcsinálni a Bortól Abdáig tartó vers-zarándoklatot?

Még gyermekkoromban határoztam el, hogy egyszer bejárom Radnóti Miklós útját. E szándék az évek folyamán hol gyengült, hol erősödött bennem. Az utóbbi évekre nagyon felerősödött a gondolat. 2018 teléig úgy éreztem, hogy 2019-ben meg fogom valósítani a gyerekkori álmomat. De tudni kell, hogy rengeteget utaztam már akkoriban. A feleségemmel, aki akkor még csak a barátnőm volt, nagyon kevés időt tudtunk együtt tölteni. Ő drávaszögi, horvátországi magyar, nagyon sokat voltunk távol egymástól. Ezért úgy határoztam, hogy mégsem megyek el, hiszen ez megint egy hónap távollétet jelentene. Persze a lelkem mélyén nagyon szerettem volna megcsinálni az „erőltetett menetet”. Egyik este aztán kezembe került Ferencz Győző Radnóti-monográfiája, megnéztem századszor az útvonalat, számolgattam a kilométereket, persze gondolva arra is, hogy a magyar településeken megállok majd egy-egy fellépésre. Elmondtam ezt Lilinek, és kikértem a véleményét. S ő azt mondta: csináljam meg!

Radnóti költészete meghatározó élménye az életének. Mennyire volt megterhelő ennek fényében ez az út?

Mindennap elfáradtam. Az első hét volt a legnehezebb, a Bortól Belgrádig tartó szakasz. Minden napra előre meghatároztam a teljesítendő kilométereket. A magyarok által is lakott területeken esténként előadásokkal emlékeztünk meg a költőről és a bori munkaszolgálatosokról: előfordultakak önálló estjeim, de többnyire a helyiekkel közösen csináltuk. Szoros volt az időbeosztásom, hiszen a megemlékező műsorok mellett a filmforgatással is sok időt töltöttünk. Napközben az sem segített, hogy éjszakánként nagyon rosszul aludtam. De mindent egybevetve a magyar közösségekkel való találkozás, a szeretet, amit mutattak Radnóti iránt és irántam mindig túllendített a nehézségeken. Hajnal Jenő, a délvidéki Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az út szellemi atyja és szervezője azt mondta, nagyon meglepte, hogy bármikor találkoztunk, én nagyon friss voltam szellemileg és lelkileg is. Talán mert mindig akadt egy kicsi tartalékom, amit elő tudtam magamból húzni.

Mekkora előkészületet, utánajárást igényelnek az előadásai, akár a Radnóti út tekintetében, akár általánosságban?

Nagyon alapos kutatómunka adja meg az előadások keretét. A nyári időszakot szoktam felhasználni az olvasásra, versek válogatására, hiszen május végén vagy június közepén véget ér az idény, az iskolák, színházak, művelődési házak bezárnak. Arra soha nem vállalkoztam, hogy teljes életművet bemutassak. Nem lenne rá idő. Számomra a negyvenöt perces tanóra kevés, ha lehet, inkább elkérek két tanórát a kollégáktól az előadások megtartására. A közönség is sokszor befolyásolja, alakítja ezek menetét, tartalmát.

Eredetileg más szakmában indult el, mi volt az, ami erre a hivatásra indította?

Azt éreztem, és érzem a mai napig is, hogy a verseknek formáló és lélekerősítő ereje van, ezért muszáj elmondani azokat az embereknek. Tudom, hogy nagyon sokaknak van rossz élménye az iskolai versmondásról: belesültek az osztály előtt, a tanár másképp értelmezte a szöveget, stb. Ugyanakkor a versmondáson keresztül az ember beszélhet olyasmiről, amit ő maga nem tudna, vagy nem merne kimondani. Nagyon zárkózott gyerek voltam, de a versek mondása segített kifejezni a gondolataimat, az érzelmeimet. Megnyíltam önmagam és az emberek előtt. Ha a színpadon vagy, szabad vagy. Ez a szabadság és az élmény, amint előadásról előadásra azt láttam és látom a közönségen, hogy ez a „szabadság” rájuk is hat, folyamatosan visszavezet a pódiumra.

/Indulókép: Tóth Péter Lóránt Fotó: Facebook/