Üres nézőtér

Állami támogatás és színházi szolidaritás nélkül: mi történt a független erdélyi magyar színjátszással?

Erdélyben nincsenek színházi gyorstalpalók és magániskolák, itt, aki színész akar lenni, egyetemet kell végezzen, és meg kell tanulja rendesen a szakmát és a színházi rendszert. Mindez művészeti szempontból nagyon imponáló, de ez a fajta elitizmus már nincs hová kifusson. Ugyanis csak tíz magyar nyelvű kőszínház van, amelyeknek kapui egyre ritkábban nyílnak meg, így aki nem került be valamelyik erődítménybe, az világgá mehet, vagy túlképzett feleségnek, esetleg pincérnek, mert más esélye nincs. A piac tehát betelt, az újonnan végzetteknek már nincs hely. Mivel Romániában még nem alakították át a kommunizmus idejéről örökölt színházi rendszert, nincsenek megfelelő körülmények a független létmódhoz sem. Nálunk a magánkezdeményezés ritka, bátor dolog, mivel egyenlő feltételekről nem beszélhetünk a művészeti életben, sem a pályáztatásban, sem a pénzelosztásban. Míg egy kőszínházi színész közalkalmazotti státust élvez, havi fix fizetéssel, akár dolgozik, akár nem, addig egy szabadúszó tájoló színész jövedelméből még az egészségügyi biztosítást sem tudja kifizetni, nemhogy a nyugdíjalapot. Annak ellenére ez a sanyarú valóság, hogy egy előadóművész Erdélyben rendszerint ugyanannyi (vagy akár több) előadást tart évente, országszerte folyamatosan utazva, mint egy színház a maga százhúsz személyes apparátusával, a saját épületében, korrekt körülmények között. A munka mennyiségét tekintve az előadóművész, magát ezerszeresen túlterhelve, veszélyes életkörülményeket vállalva, több ember munkáját végzi anyagi, társadalmi és művészeti megbecsülés nélkül. Erről pedig senki nem mer írni, mert a szakma csúcsa ezt kényelmetlen, nem létező ténynek tekinti. 
Mindkét kategória értékes munkát végez a maga módján és a maga helyén.

A kőszínházak a rendszerváltás óta inkább a városi közönséget látják el, így az elmúlt három évtizedben a szabadúszókra hárult az a feladat, hogy kulturálisan fenntartsák a vidéket és a szórványt.

Mivel Erdélyben nincs olyan nagyszerű könyvtári és kultúrházi rendszer, mint Magyarországon, amelynek munkatársai professzionális színvonalon és hivatásszerűen részt vesznek a kultúra szervezésében vidéken, csakis az iskolák tanítóira, tanáraira számíthatunk. Ez pedig nagyon kiszámíthatatlan faktor: függ az iskolai tevékenységektől, a vizsgáktól, a gyermekek szüleinek anyagi helyzetétől és a pedagógusoktól, mert nem mindenkinek van kedve csak úgy önszorgalomból szervezni. A világjárvány miatt nemcsak az iskolai rendszer vérzik, de vele együtt tönkrement a vidéki kulturális ellátás is, a gyermekelőadásokat szolgáltató előadóművészekkel együtt. Innen nem tudom, hogy lehet majd felállni. Nagyjából minden erdélyi előadóművésszel készítettem interjút, azok közül, akik több évtizede szolgálják a vidék gyermekközönségét, mindenik borúlátó, ami az újrakezdést illeti. Az általános vélemény erről az, hogy itt nálunk egyszerűen meg fog szűnni ez a műfaj. A vírus előtti időszakot elemezve elmondhatjuk, hogy az elmúlt évtizedekben, Erdélyben hiába voltak kiváló kezdeményezések, a legkorszerűbb, legeredményesebb projekteket senki sem karolta fel, hogyha az nem a kőszínházakból indult ki. Sőt, ellehetetlenítették ezeket a próbálkozásokat. Pedig tucatnál is kevesebb volt az a kezdeményezés, ami túl akart és mert lépni a kőszínházak rendszerén. A múlt év egyik legnagyobb vesztesége az András Lóránd Társulat megszűnése volt. Tragikus, hogy egy újszerű gondolkodású, fiatalos és stílusában egyedülálló, a közönség által szeretett és elismert, magas szintű mozgásszínházi csapat nem kapott semmiféle támogatást. A pandémia idején tehát Romániában a függetlenek teljesen magukra maradtak, mindenféle állami támogatás és színházi szolidaritás nélkül. 
A jövőre vonatkozó kérdés a következő: mi lesz, ha a pénzosztó, mármint az állam egyszer azt mondja, többet nem tud, vagy nem akar fizetni, és hogy a jövőben nem tartja fenn a kommunizmusból megmaradt száznál is jóval több állami finanszírozású színházat? Gazdasági válság idején ez teljesen menetrendszerű lehet. Bedől a régi, porlepte struktúrában működő behemót rendszer, s kezdődhet az erdélyi magyar színjátszás teljesen elölről? Nem lenne helyesebb talán időben megújulni, fenntartható struktúrákat építve?