luther_marton_800x480px.jpg

Paweł  Lisicki: Luther – A forradalom sötét oldala 
 Rézbong Kiadó, Budapest, 2020, 295 oldal

Vajon miért támadja olyan vehemensen, olyan élő és mirigyes dühvel ezt az ötszáz éve élt embert? Ez a legizgalmasabb kérdés. Engem ez izgat igazán. Félezer év. Az azért nagy idő. Ha még mindig ennyire haragos tud lenni rá egy ma élő ember, ha még 2020-ban is szapulni, friss indulattal öldökölni muszáj őt, akkor mégiscsak tudott valamit. Tett valamit. Akkor még ma is él.

Igaz, Paweł Lisicki mindig dühös. Állandóan égnek fordított tekintettel, széttárt karral, panaszosan és vádlón üvölt. Térdre hull, porban fürdeti könnyes arcát, vádol és sikolt, érvel és megdolgoz, sulykol és ostoroz, ámuldozik és hitetlenkedik, jajong és letaglóz. Hol a lengyeleket ráncigálja az isteni ítélőszék elé, hol a feslett, romlott, hanyatló Nyugat felett mond ítéletet, hol a zsidó holokausztvallásról rángatja-tépkedi a leplet. Szidalmaz, sóhajt, fohászkodik, az Istent és az emberiséget hívja tanújául. Megragadja olvasója karját, fülön csípi, elkapja a grabancát, és húzza, vonszolja magával, érveivel úgy tömi, mint parasztasszonyok a libát, lökdösi maga előtt, egzecíroztatja, nem hagy neki pillanatnyi nyugtot, úgy taszigálja, löködi előre, mint valami őrült, egzaltált akadályversenyen.

Most éppen Luther az ürügy.

A sötét forradalmár.

Aki nem reformálni akart, hanem rombolni.

Ez az egyik legfontosabb állítása.

Luther, az Ágoston-rendi szerzetes, a hajdani keresztény ember, a pap és teológus, a reformáció atyja nemhogy nem cselekedett jót, de még csak nem is akart jót, sőt, rosszat akart, nem a hagyomány őrzése, hanem a keresztény hagyomány, szervezet és szellemiség rombolása volt a célja.

A másik állítása sem kevésbé fontos.

A pápa hülye. Gyönge, buta, naiv. Minimum. És akkor még jóindulatúak vagyunk. A mai, a most regnáló pápa az igaz kereszténység ellen működik. Áruló. Erőtlen. Ostoba. Ilyen az egész katolikus egyház, vagy legalábbis annak óriási hányada.

Ez a második állítás fontosabb neki, mint az első, hiszen ez már nem az ötszáz évvel ezelőtt élőnek és élőről, hanem a ma élőről szól. Ami félezer éve történt, zajlott, az nem a mi felelősségünk, ez viszont nagyon is az. Ez a mi jelenünk. Még tehetünk valamit.

Imádkozhatunk. Agitálhatunk. Gondolkodhatunk. Őrjönghetünk. Sírhatunk, zokoghatunk, fenyegetőzhetünk. Harcolhatunk. Leleplezhetünk. Összevethetünk és méricskélhetünk. Szónokolhatunk, okosan érvelhetünk és feljelentgethetünk.

Protestálhatunk.

Lisicki meg is teszi. A pápaság tekintélyének visszaszerzéséért folytatott, elszánt küzdelmében vadul és engesztelhetetlenül gyalázza a pápát. Talán nem volna igazságos azt állítanom, hogy éppúgy teszi ezt, mint ötszáz évvel ezelőtt élt elődje, az ördöngös ágostonos, aki „a pápasággal folytatott harcban vetít, hazudik, ahogy a csövön kifér”.

Hogy az ártatlan olvasó is értse, miről van szó.

Paweł Lisicki írt egy könyvet, címe: Luther -- A forradalom sötét oldala. A könyv 2017-ben jelent meg Varsóban, vagyis kereken ötszáz évvel a reformáció kezdete után (amennyiben elfogadjuk kezdőpontnak a Brandenburgi Albert mainzi püspöknek a búcsúcédulák árusítása tárgyában írt tiltakozó levelet és okfejtést, amelynek kilencvenöt pontját Luther ugyanaznap, 1517. október 31-én a wittenbergi várkápolna kapujára is kiszögezett).

A könyvet olvashatjuk életrajzként is, de valójában vitairat. Hitvitázó pamflet.

Szenvedélyes, kétségbeesett, vádló és gúnyolódó, amelynek hevületét, ostorozó és hitetlenkedő hangját nem kérhetjük számon. Ez a műfaj ilyen.

Mi bántja a szerzőt?

Leginkább a pápa árulása. Mert mi másnak lehet nevezni azt, ha a pápa rehabilitálja Luther Mártont? Ha Szent Péter utóda és örököse azt mondja, Luther orvosságot nyújtott az egyháznak, és segített visszaszerezni a Szentírást? Ha Róma püspöke szerint a katolikusoknak reformot kell tanulniuk a lutheránusoktól? Ha a Szentatya az ökumenizmus híve? Ha a jezsuita Apostolfejedelem a keresztény hagyománnyal és tekintéllyel szemben elismeri a lázadáshoz és az újításhoz való jogot? Ha az egyházfő már nem a legfelső hatalom földi képviselője, az Úr tekintélyének személyes közvetítője? Ha Jézus Krisztus helytartója azokkal szimpatizál, akik bevallottan a katolikus hagyomány és erkölcs ellen, sőt, a keresztény hit ellen szállnak harcba? Ha Ferenc pápa, a pontifex maximus, az egyház legfőbb főpapja úgy beszél, és úgy viselkedik, mintha Lutherrel együtt maga is a római egyház megbuktatására törekedne?

Mert Luther végső célja ez volt, az nem kétséges. Nem reformálni akart, a tagadhatatlanul létező visszaéléseket orvosolni, hanem rombolni.

Utóbbi azért fontos, mert Lisicki számára könyve főhőse nemcsak egy történelmi személyiség – aki ötszáz éve halott, és most így-úgy-amúgy értékelni próbáljuk őt és a művét –, hanem olyan valaki, akinek a szelleme máig hat és pusztít.
És Ferenc pápa nem látja ezt. Nem érzi, hogy a pápai hatalom és azzal együtt a római egyház tekintélye, sőt léte forog kockán.

A szerző elhűlve citálja Karl Lehmann, a nemrégiben elhunyt mainzi püspök mondatait, aki szerint Luther fellépése prófétai erejű volt, őt magát az evangélium tanújának nevezhetjük, a katolikusoknak atyjuk lehet a hitben. – Ördög és pokol, képtelen vagyok felfogni, nem fér a fejembe! – hörög Lisicki kétségbeesetten, hiszen nem egy lutheránus állítja ezeket, nem is valami hagymázas elméjű szabadgondolkodó, hanem az a katolikus főpap, aki könyvet írt XVI. Benedek pápáról, „az Úr szőlejének alázatos munkásáról”, több tucat kötetet és cikket publikált a hitélet és a valláspolitika kérdéseiről, aki a római Pontificia Università Gregorianán tanított, a pápai egyetemen, amelyet 1553-ban III. Gyula pápa engedélyével Loyolai Szent Ignác és Borgia Szent Ferenc alapított, az a Karl Lehmann, aki húsz éven át a német püspöki konferencia elnöke volt, és végül akit éppen a lengyel pápa, II. János Pál léptetett elő bíborossá. – Borzalmas, rejtélyes, megmagyarázhatatlan! – Ahogy az is érthetetlen, hogy Walter Kasper bíboros, akit sokan a pápa szócsövének, a „pápai teológusnak” tartanak, 2017-es könyvében (Luther Márton – Egy ökumenikus távlat) azt írja, hogy Luthert és szerepét a katolikus kutatók lassan átértékelik, és személye sokuk számára közös egyházatya lett. „Luther az egyház olyan megújítóinak régi hagyományába illeszkedik, amilyen mindenekelőtt Szent Ferenc volt.”

– Az ördög öreganyját! Dajkamese! Porhintés! – dühöng Lisicki, aki úgy véli, hogy Luther a pápaság és a katolikus egyház megsemmisítésére törekedett, hiszen munkáiban a pápát és a pápaságot az ördög kreatúrájaként mutatta be. A lutheri reformáció, a lutheri javítás pedig nem volt más, mint a felszámolás vágya, amelynek indoka – Luther szavait és jelzős szerkezeteit sorolva – napnál világosabb, hiszen a katolikus egyház ocsmány babiloni szajha, a pápa maga az Antikrisztus, disznó, vérontó farkas, a Szentírás szemfényvesztő tanítója, megvesztegethető gazember, a tolvajlás mestere, a kórság terjesztője, álszent és szélhámos, minden istentelenség kútfője, perverz káromló, Krisztus ellensége, Jézus meghamisítója, szentségtörő, tudatlan, ribancpofa, szodomita és transzvesztita, nem is férfi, hanem nő, annyira tele a legocsmányabb ördögökkel, hogy állandóan azokat okádja és leheli, a pápai tanítás a Sátán szarával van lepecsételve, a pápaszamár fingjával van írva…

A goromba nyelv meglepheti a mai olvasót, pedig trágárság, káromkodás azóta létezik, amióta emberi beszéd. A durva szó az egyház embereitől, olykor a szentektől sem idegen. Tertullianus a nő testét olyan templomnak nevezi, amely alatt szennyvízcsatorna zubog. Szent Ágoston, aki ifjúkorában az afrikai Tagastéban fekete bőrű numida rabszolgalányokkal hentergett, és aki hosszú élete nagyobbik felében nem volt képes meglenni ágyasok nélkül, időskorában fehér sírbolthoz hasonlítja a szép női testet, amely belül gennyes fertő. Ha látsz egy rongyot, írja, amiben takony vagy köpet van, ujjad hegyével sem érinted, mégis láztól reszketsz, ha mindezeknek tárházával találkozol. Jussanak csak eszünkbe a latorversek és kurvacsúfolók, vagy éppen a mi Balassi Bálintunk, a reneszánsz költő, végvári vitéz, aki a hazáért áldozta életét, s közben kurvaanyázott, rossz bestye kurafizott, olyanokat mondott, hogy ha Isten segíti, nagyúr lesz, ha nem segíti, akkor is az lesz, de a farka által, meg hogy ellenségeinek és rágalmazóinak a kurva anyjuk csecsiből szopott tej keserű méregként forrjon a torkára.

De maradjunk az egyház kiművelt főinél.

Katolikus püspökünk, Pázmány Péter, a magyar ellenreformáció egyik vezéralakja, egyben a magyar nyelvű retorika és irodalom egyik korai óriása. Ő aztán tudja, hogy „a nyelv tűz, és miképpen egy aprócska szikra rengeteg erdőt megéget, úgy a nyelv is iszonyú romlásokat szerez”. Tudatosan kerüli a trágárságot, sőt, hitvitázó ellenfelei fejére olvassa, hogy képzettségük hiátusait, gyöngécske érveiket ordas szavakkal igyekeznek erősíteni. Azért hébe-hóba ő is elereszt valami „festőit”, amilyen például a „szemétre való rút rothadt moslék” vagy a „ló faránál kohlott, paraszt szidalmazások”, netán hogy „a protestánsoknak pedig a seggem bűzös terhét küldöm”. Mégis inkább arra figyelmeztet, hogy „oly ostor a nyelv, hogy senkit sem kímél”, ezért ha lehet, ne mondjuk, hogy „Isten szakassza nyakadat!”, „Mennykő üssön!”, „Akasztófán száradj!”, „Ördög elvigyen!”.

Az intő szó nem mindig ért célba. Alvinczi Péter református lelkész és hitvitázó az apácákat gúnyosan anyácáknak hívja, és azt hirdeti, hogy Pozsonyban mindet viselősön találták, ezért egy kapu nélkül való kőkertbe rekesztették el őket. Pázmányt patvarkodónak, hipokritának, szamárnak, ördögi irigységgel és ördögtől tanult mesterséggel telinek nevezi, aki úgy kerüli az igazságot, mint vak eb az árkot. Azt mondja, „orczáján ül” (vagyis seggfej), farizeusok egyenes vonalán fajzott, hazudik, rázza a szót, mint disznó a bársonyt, sündisznóhoz, majomhoz, szamárhoz, rókához hasonló, hiúsága úgy tolong egymás után, ahogy a tengeren egyik hab a másikat tolja.

Két barátom jut eszembe.

Egyikük, a költő, néhány éve halt meg. Nem volt templomjáró, de hívő katolikusnak tartotta magát. A reformáció minden ágát és hajtását megvetette. Mit akarnak ezek, kérdezte néha. Jöttmentek, mondta ajakbiggyesztve. Újítók. Négy-ötszáz év? Mi az? Semmi. A kétezer évhez, a hagyományhoz képest. Még a mise nyelvét is újra latinra változtatta volna. Ha azt mondtam, a magyar katolikus papok lusták és renyhék, ahelyett, hogy magukkal ragadnának, elgondolkodtatnának, megdöbbentenének, ahelyett fásultan éneklik a szentleckét, unottak, lelketlenek, még magyarul sem tudnak tisztességesen. Nem számít, nézett rám a barátom, és kifújta cigarettája füstjét. Nem érdekes, mondta. Lehet bugyuta is, vagy fatuskó, az mindegy. Pap. És csak a pap meg a szertartás számít. A ceremónia. Amit egyáltalán nem kell érteni.

A költő amúgy a tradicionalista gondolkodókat kedvelte. Titus Burckhardtot, Julius Evolát és természetesen René Guénont, a matematikust, aki annyira tradicionális volt, hogy előbb a teozófiai irányzathoz, aztán a gnosztikusokhoz, majd a szabadkőművesekhez csatlakozott, végül szúfivá lett. Ezt csak úgy mondom. Meg Ossendowskit. És az orosz térképészt, Arszenyevet, meg a hősét, a nanáj Derszu Uzalát. Ezt is csak úgy mondom.

A másik barát egyszer (lehet úgy tíz-tizenöt éve) ezt írta nekem egy tervezett, ám a kezemből végül ki nem engedett, Pécs városáról szóló könyvem kéziratát elolvasva: „…sikerült a titokra megfejtést találni, a lényeg tényleg az, hogy ez az egyetlen hely Magyarországon, ahol kísért az a gondolat, hogy a folytonosságot esetleg vissza lehetne vezetni az antikvitásig. Vagyis ez lenne az egyetlen város, amelynek úgymond európai története van. Ezért is aggályos, hogy később olyan emberek sajátították ki a magyar irodalmat, akik meszelt lóistállókban élték a vallási életüket…”

Magánlevél, ennek megfelelően kissé pongyola, ezért hát a meszelt lóistállót nézze el neki minden protestáns felekezethez tartozó olvasó. Amúgy ennek az éppen tárgyalt Luther-könyvnek ő a fordítója. Egy héttel ezelőtt megint írt nekem: „…ha megcsinálod a lengyeleknek szánt hosszabb változatot, terelhetnéd arra a szót, hogy a magyar protestantizmus mennyire más szerepet játszott: a lengyeleknél a katolikusok a hazafiak, a protestánsok a svédekkel haverkodtak, amikor megtámadták Lengyelországot, itt meg a katolikusok haverkodtak Béccsel, a protestánsok meg kidolgozták a magyar nemzeti ideológiát stb. Ugyan nem erről szól a könyv, de érdemes elmagyarázni a lengyeleknek, akiknek fogalmuk sincs erről…”

Vegyük úgy, hogy ezzel el van magyarázva.

Különben meg nem szánom se lengyeleknek, se nem lengyeleknek, hanem csak úgy bárkinek szánom, írom, ami eszembe jut, és leginkább talán az érdekel ebben a könyvben, hogy vajon miért olyan dühös és nekikeseredett a szerző, és miért érzem azt, hogy valójában nem a reformátorokra vagy a reform sötét oldalára haragszik, hanem a sajátjaira.

És most mintha közelebb kerültünk volna a megoldáshoz.

Katolikus lengyel hazafiak és svédekkel haverkodó protestáns árulók. Magyarországon ez nemcsak hogy fordítva van, hanem fordítva sincs, mert nem igaz. Vagyis igaz, de nem maradéktalanul. (Ahogy, nyakamat tenném rá, Lengyelhonban sem az.) Nem bonyolódom bele, bonyolult és kesze-kusza ügyek ezek.

Inkább hozok egy példát a vívódásra. Illyés Gyuláét, a költőét. Genfben, a Bástyák parkjában, a reformáció emlékművén Kálvin, Cromwell és a többiek között ott áll Bocskai István erdélyi fejedelem szobra is. Egyik svájci útján a magyar puszták fia, a római katolikusnak keresztelt Illyés elzarándokol az emlékműhöz. Nézi Bocskait meg a súlyos alakokat, és azon morfondírozik, volt-e értelme a mérhetetlen szenvedésnek, amikor „rángtak milliószám kínban a testek / csatamezőn, bitófán, vérpadon, / karón, keréken, meg a fájdalom- / szerzés új mestergépein”. Nem volt-e túlságosan nagy ár a „harminc évi döghalál, / d’Aubigné dühe, Coligny halála, / Szent Bertalan bosszútlan éjszakája, / fél Németország, a ketté törött / Európa s hogy itt volt a török / százötven évig és a mi hazánk... – Ez lett a ’győzelem’! Ezt küldte ránk / Isten azzal, hogy ’napként kimutatta’: / nem érte folyt a harc, hanem miatta”. Végül Illyés kimondja: „Győztetek”, és nyomban hozzáteszi: „Maga a sátán győzött veletek”. Ez a beszéd, mondhatná elégedetten Lisicki. De korai lenne az öröm, mert a költő nem képes megnyugodni az eredményben, amint kimondta az ítéletet, már fordul is benne az egész, és újra birokra kel a lelkében „a mindig úrhitű tolnai pásztor” (a katolikus) és „a csupa dac sárréti prédikátor” (a református). Azt kérdi magától, hogy vajon Kálvin nélkül létezne-e az a magyarság, amelyik ma létezik. Bocskai hajdúi nélkül. És mi mindent sorolhatna még! Ha már Bocskainál tartunk, mondhatná a vallási türelem és a szellemi nyitottság Erdélyét, amely a török dúlta Magyar Királyság utódállama lett, és amit a reformáció szellemi élénksége a magyar kultúra központjává tett. A hitvitázó Erdélyt. Ahol a frissen alakult kis fejedelemség első fejedelmének, a földkerekség első unitárius uralkodójának – a vadászat, tánc, muzsika és könyvek mellett – legnagyobb szenvedélye a hitvita. Ahol a tordai öreg templomban 1568-ban tartott gyűlés kimondta, hogy Erdély földjén a reformáció bármely irányzata szabadon hirdetheti tanait: „A prédikátorok kiki a maga értelme szerint hirdessék az evangéliumot.”

„Mert mi szorította kézbe a fegyvert?”, kérdi Illyés. Miért lázadtak a lázadók? Jobb lett volna, ha senki sem kel fel a Rossz ellen? „Ha szótlan / ’hal el a hit’ a ’római mocsokban’? / Ha arra tart eszme s világ, amerre / a ’tiarás templom-kufár’ vezette, / ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül”?

Lisicki is elismeri, hogy akadhattak bűnös püspökök még a valóban tiszteletre méltó és tehetséges Farnese pápa, III. Pál (1534–1549) legközelebbi tanácsadói közt is. Ennek persze az ellenkezője mellett lándzsát törni volna különös, ha eszünkbe idézzük mindazon feljegyzéseket, amelyek a kapzsi és törtető, ellenségeiket meggyilkoltató, apácákat és nemes hölgyeket teherbe ejtő, saját húgaikat és unokahúgaikat elcsábító, lányos arcú püspököket és gyermekeket erőszakoló szifiliszes reneszánsz pápákról – VI. Sándorról, III. Piusról, II. Gyuláról vagy X. Leóról – maradtak fenn. (Bár az is tény, hogy ezeknek a vádaknak komoly hányadát az egymást gyűlölő pápák és bíborosok terjesztették egymásról.)

Nincs okom hinni Lisickinek, aki rendesen leszedi a keresztvizet Lutherről, és nincs okom nem hinni sem. Ha a katolikus egyház mai állapotának tükrében szemléli hősét, már-már megbocsájtó vele szemben. A mai ökumenisták – írja – sokkal hatékonyabbak a rombolásban, mint a nagy reformátor volt. A németországi Trier egyházmegyéje nemrégiben bejelentette, hogy plébániái kilencvenhat százalékát bezárja: harmincöt működik tovább a kilencszázból. Vajon tetszene-e Luthernek egy ilyen győzelem a katolikusok fölött – teszi fel a kérdést a szerző. – Hiszen végül nem Isten igéje diadalmaskodik, ahogy azt a reformátor szerette volna, hanem a közönyösség, az Istentől való elfordulás. „Bármit is mondjunk Lutherről – írja –, nem tagadhatjuk, hogy heves, szenvedélyes buzgalommal, majdhogynem veszett dühvel védelmezte Isten jogait. […] Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a mai istentelen világban Luther idegennek érezné magát.”

Idősebb Lucas Cranach egy sor portrét készített Lutherről. Az 1520-ban készült finom rézmetszet az átszellemült szerzetest mutatja. Amúgy a képek többségén is a gondolkodó és felelősségteljes embert látjuk, az érzékenyt és elhivatottat, esetleg a törődöttet is. Nem tudom, „hűségesek”-e ezek a képek. Nem tudom, várhatnánk-e valami „árulkodót”. Ami a sokak által feltételezett kiszámíthatatlan lelket, az újra és újra túlzásokba zuhanó labilis elmét, a depresszióra hajlamos embert leplezné le. Utalna a kíméletlen harcosra. Az acsargó forradalmárra. Az arcátlan, remek propagandistára, aki tudatosan használja a médiát, a nyomtatást, röplapot, a sokszorosított, fametszetes gúnyképeket, az uszító énekeket. Aki magasról tesz az igazságra, a tisztaságra és a tisztességre, a mértékletességre és a lovagiasságra, a mívességre és a műveltségre, hogy stílusosan fejezzem ki magam: szarik minden szabályra, mert jól tudja, a zsigereiben érzi, hogy nem ezekre van szüksége, ha a tömegekre akar hatni, hanem a durvaságra, amely egyszerű, és sosem az észre, hanem a szívre, az érzelemre hat. Nem tudom, várhatnánk-e valami ilyen leleplező portrét. Hiszen a nagy festő Luther barátja volt, esküvői tanúja, elsőszülött gyermekének, Annának a keresztapja. A reformátor szüleiről is remek portrékat készített. Ráadásul maga is a reformáció élharcosa, aki a fia, ifjabb Lucas Cranach festményén maga is ott áll a weimari Herder-templom szárnyas oltárán a megfeszített Jézus Krisztus lábánál, Keresztelő Szent János és Luther között. Nem tudom, várhatnánk-e tőle többet, mint amit ad, mert azt gondolom, hogy az idősebb Cranach nem szépít, ugyanazt látta hajdanán, a kép készítésekor alanyai arcán, amit mi látunk a portréin. A valóságot. Ha létezik olyan.

/Indulókép: Luther Márton szobra a németországi Eisleben városában, ahol a vallásreformer született és meghalt (Rudolf Siemering 1883-ban készült alkotása)/