IMA.jpg

(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeum Örökre hó alatt marad című kiállításának megnyitóján, az Ars Sacra programsorozat keretében, 2020. szeptember 14-én.)

Nem vitás, hogy az ima a költői közlés egyik alapegysége. Vallásos érzület nélkül igen, de hit nélkül nem lehet verset írni. Isten nélkül is lehet – akár hiányát, akár jelenvalóságát hirdetjük –, hitetlenül azonban semmiképpen. Minek is vállalná a legszelídebb, az uralomvágyat leghatásosabban csillapító szellemi hivatás gyakorlója, hogy a költemény szent tétlenségre kárhoztassa, ha szemernyi hit sem élteti?

A versírás ugyanis elsősorban hatalomnélküli pozíciószerzés; nem csupán az adott dikció megszólalójának helyzetét választja ki, hanem az elvonatkoztatás magasabb fokán álló, általános beszélő is helyet foglal általa.

Másképpen ezt szokás a kivételes költői hangnak nevezni, ami pontatlan, mert a beszélő személyét, a személyiségjegyek azonosítását mindig megelőzi koordinátáinak megtalálása. A transzcendens élmény egyik legavatottabb kortárs kifejezője, a nemrég elhunyt Szöllősi Zoltán abból indult ki, hogy „a vers az egyetlen menekülési lehetőség Isten felé”. De miért, ki és mi elől kell menekülni? Önmagunk elől, mert életfeladatunk, hogy mindazt elviseljük, ami itt és most sajátunkként megadatik, az egyéni és közösségi szükségszerűségeket, elviseljük, és megbirkózzunk velük. Másik énünk pedig odaát lakozik, Isten vagy az örökkévalóság környezetében. Szöllősi fő viszonyítási alapja a gyerekkori út emléke: „Gyerekkoromban tényleg voltak olyan utak, valóságos utak, amikor az ember valahol a mindenséggel azonosult, ha azokon végigment. Ezek általában akác fasorok között vezettek, véletlenül se egyenesen, mert a nyílegyenes út, amiket néha filmeken lát az ember, nagy nyárfasorok között, az valami hátborzongató számomra máig, olyan idegen.” („Gyönyörű, szent dolog a bánat.” Beszélgetés Szöllősi Zoltánnal) Az igazi költő valamennyi verse mögül átdereng az a lírai én, aki egy személyben teremti versvilágát, de akit mindenekfölött e versvilág teremt. Átragyog a képzelet ernyőjén, téridomain. Pilinszky János így szabja meg a beszélő pozícióját: „Megérdemelné a békés halált / minden írnok, aki az éjszakában / tollat fog és papír fölé hajol” (Betűk, sorok). Jóság és szelídség jellemzi alkatát, de ami ennél fontosabb, vagy ezt feltételezi: hisz abban, hogy nem ő az univerzum középpontja. Ez a hit pedig nélkülözhetetlen a költői mesterség lényegét adó pozícióváltáshoz. Érdekes, hogy a Szentírás is az írástudóval példálódzik: „minden írástudó, aki a mennyeknek országa felől megtaníttatott, hasonlatos az olyan gazdához, a ki ót és újat hoz elő az ő éléstárából.” (Máté evangéliuma, 13,52) Az Írás – valamint a szépirodalom – egy része, jelesül a nagyobbik, Ó, másik része Új, hiszen a hagyomány velejárója a megújítás, a saját részbeni tagadása. Még mindig túl sokak meggyőződése, hogy a keresztény művészet a jól ismertet, a régóta kanonizáltat ismétli, nem is tehetne különbül; dogmatikus, a feltétlen tekintélytisztelet hangján szól. Pedig egyetlen blaszfémia, ha van stílusértéke, keresztényibb cselekedet lehet a mégoly ügyes epigonista táblaképfestő egész életművénél.

Számos kérdést fölvet az ars poetica és a hit viszonya. Minek is hívjuk? Vallásos költészet? A vallás mindjárt az egyházi nihil obstat merev reguláit, az előírás és a kiátkozás fegyelmező intézményeit is a szabályszegésre fölesküdött alkotó individuum fejére vonja. Hívő költészet? De hiszen a hit bensőséges lelkiállapot; nem kérkedik, nem bocsátja közszemlére az intim részleteket. A babérokra, elismertségre pályázó költő, aki végső soron önmagát nyilatkoztatja ki és rejti el százféle alakváltozatban, formai bravúrral, mégiscsak ellentmond a jámborság kívánalmának. Versének hőse akkor is ő maga, ha körmeszakadtáig tagadja, iróniával fedezi hősiességét és identitását. Isten a hit számára mutatkozik meg, az ember pedig Isten számára: az ő nézőpontját kutatja a költő – eredménytelenül és dicsőségesen.

Mire való hát Michelangelo Utolsó ítélete, Milton Elveszett Paradicsoma, Händel Messiása? Mire szolgál a műalkotás? Nem az istenkereső ember dicsőségét hirdetik-e, ahelyett, hogy befelé fordítanák a hitében nyugalomra lelt embert, ezáltal istenképiségére irányítanák vissza figyelmét?

A vívódó teremtmény meghasonlottsága az alapvető egzisztenciális vershelyzet. Törekszik a harmóniára, ám osztályrésze a gyötrelem; stabilan megveti lábát, mégis kicsúszik alóla a talaj. Ekkor sem adhatná át teljes valóját a csüggedésnek. Márpedig a költői alapállás, az éjjel papír fölé hajoló írástudóé, a kegyvesztettség: menekül hát az Isten által teremtett világból egy általa teremtendő világba. Önmaga és istene elől fut; önmagát, istenét is káromolja, hogy mindkettőt mind jobban megértse, elfogadja. A csupa paradoxonból felépült létezés paradoxonokból építkező költői struktúrákat hív elő. Pilinszky János és Nagy Gáspár lemeztelenített versbeszéde a költői képek új jelentésadásával az Istentől elhidegült, ismeretlen valóság abszurditását tárja föl. Ennek eszköze, hogy – inverz módon – segédfogalmaiktól, önmaguktól és Istentől is megszabadulnak. Sőt, a közlés tárgyától is. Somlyó György, aki talán csak a korabeli marxista elvárások miatt vonakodott elismerni a modernitás és a hit kapcsolatát, Pilinszky Költemény című verséről jegyzi meg: „A versnek, hogy »legyen«, meg kell semmisítenie tárgyát. A képnek, hogy ne értelmezzen, végső soron önmagát mint képet is fel kell számolnia. Egyre jobban közeledik tehát a puszta megnevezéshez, amelyben maga a szó válik, puszta elhelyezése folytán, képpé. A költemény tehát a modern költészet egyes megvalósulásaiban nem olyasvalami lesz, ami az önmagukon túl és önmaguk mögé mutató szavak révén világít be homályos összefüggésekbe. Hanem, épp ellenkezőleg, megpróbálja egyfajta rendkívüli kompresszióval a szavakat újraegyesíteni már-már elvesztett jelentésükkel…”. (Philoktétész sebe) Nem kiüríti tehát a logoszt, hanem újratölti – nem istenkáromló, hanem istenkísértő aktusával. Valamin túl és valami mögé beszélni ugyanis felettébb gyanús, mert azt a látszatot kelti, hogy a költő tisztában van vele, mi lakozik túlnan és mögött. A modern (és posztmodern) metaforikus gondolkodást éppen a metafizikai többlet tudásának és nemtudásának exponálása izgatja leginkább.

Különös, milyen mélyen foglalkoztatja az irodalomértelmezőket a költői szubjektum mibenléte. Ez az irányultság, ekként nem is annyira különös, keresztény természetű. Elterjedt nézet, hogy az alanyi költőt beszédhelyzetének bizonyossága folytán ismeretelméleti optimizmus jellemzi; nyelvében az igazságot tapasztalja meg. Vele ellentétben az a költő, aki nem rögzíti beszélőjének pozícióját, nyelvét pedig az igazságtól elválasztó torlasznak, határnak véli, az alanyi szemléletmóddal együtt Istent is száműzi írásművészetéből.

Csakhogy a gyakorlat oldaláról hamis az efféle szembehelyezkedés. Jézus, a befejezett identitású istenember, a Theantroposz, ezek szerint nem összeegyeztethető a modern költői idegenségélménnyel, amit Rimbaud velősen fogalmazott meg: „Én – az mindig valaki más”. De vajon a poézis síkján nem vágnak egybe a képletek, ahelyett, hogy kizárnák egymást? Ideje belátnunk, hogy a hit még a posztmodern líra identitásvariánsaiban is hitelesen artikulálódhat. Ki beszél a versben? Pilinszky Egyenes labirintus és parafrázisaként Nagy Gáspár Visszatérés című versei nem vonják el a beszélőt, aki a templomok fenséges esztétikai minőségében borul térdre. A végítélet – nem az emberiségé, csak az egyes emberé – azonban nagyon személyes, bensőséges mozzanatokban ragadja meg a képzeletet. Sőt, a versek tárgya a par excellence képzelet, amelyben a hit munkál: milyennek tételezhető a teremtmény szemszögéből a szellemi valóság?

Vegyük észre, hogy az Istenhez való megtérés egyúttal sodródás, zuhanás, becsapódás a költemény, az értékes szellemi valóság középpontjába. Mindkét vers retorikája a feltartóztathatatlan, elemi mozgást – az atomi részecskékét éppúgy, mint az univerzumét – érzékelteti, és el is helyezi benne a megszólalót. A „fókusz lángoló közös fészke” és a „megígért birtokunk” fel is fogható, és nem is, megnyugvást is hoz, de meg is semmisít, konkrét és absztrahált, a személyes emlékekből összetapasztott, egyúttal közös tapasztalat, kultúrkincs. Merészen azt mondhatjuk, hogy a beszélő pozíciója az Eucharisztiában újjászülető emberét veszi föl. Azét az archetipikus európai szubjektumét, aki szentségként magában hordozza, keresztként magán viseli az evilági és a túlvilági kollektívum létállapotát. Az Eucharisztia a megszólalók identitását kifejező helyzet. Nemcsak az Oltáriszentség misztériumából részesíti az egyént, de a világi királyság gondoskodásából is, amely a corpus mysticum liturgiájának mintájára szervezi népét. A titokkal övezett túlnani és mögöttes világ, az értéktelített tartomány ugyanis az európai gondolkodástörténetben erre a teológiai igazságra – voltaképpen metaforára – utal vissza, amely hosszú távon éppúgy meghatározta az individuum mibenlétét a poétikában, mint az államfogalom, később az alkotmányos jogállam letéteményeseként a természetjog kollektivitáseszményét. Itt jelen vagyon az Istennek Fia – mutat rá a sokaságban a költő és az államférfi egyaránt.

Pilinszky János és Nagy Gáspár legjobb versei – akárcsak Vasadi Péter, Szöllősi Zoltán vagy Borbély Szilárd ebből a szempontból (is) rendkívül alaposan megfontolt poétikája – a teremtő és a teremtmény viszonyában fürkészik a XX. és XXI. századi szenvedéstörténeteket, valamint költői alakmásukat. Az „én” és az „Ige”, a költő munkaeszközei csorbát szenvednek az engesztelhetetlen paradoxonoktól. Kimondott és leírt szavak illő elrendezése helyett a „bentrekedtek léleküledékén” szükséges dolgozni (Nagy Gáspár: Pünkösd után). Két szót ismer a költő, a bűnét és az imádságét, ám csak az egyik tartozik hozzá, „a másik elhelyezhetetlen” (Pilinszky János: Az ember itt). Miért éppen „elhelyezhetetlen” az imádság? Mert helyét nem az írás locus-a jelöli ki – az abból fakadó megrendültség segíthet, hogy nyomára bukkanjunk. A költészet bizonytalansági állandója tehát nem vezet ki az örökkévalóságból, a költő válsága nem dönti meg a logosz hatalmát. Feltöri azonban az ötödik pecsétet a személyesség ereje, hogy olvasóját megtisztítsa a vers, az Eucharisztiával egylényegű dráma. Ahogyan Pilinszky Parafrázisa végződik: „Eleven étketek vagyok / szünetlen és egészen; / emésszétek föl lényegem, / hogy éhségtek megértsem”.