Turner_Ovid_Banished_from_Rome.jpg

Keserű csalódás érhet bárkit, aki a zongora irodalma felől próbálja megítélni a barokk billentyűs muzsikát. Pedig a közfelfogás szerint a csembaló, a klavikord, a spinét vagy a fortepiano repertoárja afféle előjáték a nagy zongoradarabok világához. Mintegy a szerkezeti váz, a konstrukció, avagy a szabásminta, amelyet Christofori újítása és a követők – Pleyel, Bösendorfer, Steinway meg a többiek – leleménye ruházott föl a kibontakozásához kívánatos technikai képességekkel, a korábbi mesterek kezén tehát mintegy szellemi előfutára lett volna egy akusztikus ideálnak.

Erre az elképzelésre utalnak ama nyugvópontra sohasem jutó eszmecserék is, amelyek azt mérlegelik, milyen hangszeren mutatja meg a maga gazdagságát a zongora föltalálása előtti billentyűsmuzsika. Ha Bachnak zongorája lett volna – hangzik a történelmietlen fölvetés. Mintha Bach életműve egy kényszer szülte technikai megalkuvás eredménye volna. Mintha a régi mesterek valami képzeletbeli instrumentum idealizált hangjára szerezték volna műveiket a rendelkezésükre álló hangszerek helyett. Ámde a tények másra vallanak: a műtörténet mindig vízió és technika egymást átszellemítő, bámulatos szimbiózisát mutatja föl. A kérdés már csak amiatt is történelmietlen, mivel a romantika előtti zeneszerzők egy percig sem gondoltak a halhatatlansággal.

Épp Bach a legjobb példa: szerzeményeit néha egészen illogikus módon szabta-varrta át, ha a rendelkezésre álló előadói apparátus módosítást igényelt, illetve ha – legyünk csak tabudöntögetők – sürgősen ki kellett szolgálni a kuncsaftot valami hasznavehető játszanivalóval, és új szerzemény összeütésére már nem futotta időből-ihletből. Alighanem Mozart a zenetörténet egyik első önérzetes zeneszerzője, aki pontos műjegyzéket vezet és aki fennen hangoztatja is saját zenetörténeti értékét. Liszt és a többi romantikus énkultusza pedig – amely tagadhatatlanul Beethoven eszmeiségébe mélyeszti gyökereit  – végképp egy teljesen új zeneszerzői eszmény megtestesítője. A XVIII. századi pályatársak használati muzsikát szereztek, szakmányban.

Hogyan várhatnánk el, hogy a korabeli billentyűsjáték nagy divatdiktátora, Domenico Scarlatti például olyan programtörekvések mentén szerezte volna 555 szonátáját, ahogyan, mondjuk, Schumann a Szimfonikus etűdöket? A korabeli muzsika java része napi használatra, a gyönyörködtetés vagy épp a zenetanítás céljával született, iparművészeti remeklés gyanánt, amely elkápráztat leleményes vonalaival és kelméjének pazar arabeszkjeivel, de amelyet másnapra el is felejtünk, hisz ínyenc ízlésünk új káprázatokra szomjúhozik. Akárcsak a flamand falikárpitok: e nemes anyagból szőtt zenei kelmék nem is kívánnak versenybe szállni a Transzcendens etűdök hervadhatatlan babérjaiért.

Nem vitatom Busoni Bach-átiratainak létjogosultságát vagy az afféle, öblös barokk zongorajátékot, mint egyes késő romantikusok Bach- vagy Scarlatti-fölvételei. A csontig lecsupaszított, kopogós és metrikus Goldberg-variációkat sem eszményítem. Azt ellenben állítom: a barokk többszólamúság elképesztő kombinatorikus gondolkodásmódja az eredetihez közelítő játékmodor és hangzásvilág segítségével tárul föl a leginkább.


/Jean-Honoré Fragonard: Les Hasards heureux de l'escarpolette, 81*64 cm Wallace Gyűjtemény, London. Forrás: wikimedia commons/

Borsányi Márton remek Pachelbel-lemezei e megvilágosító reveláció élményét nyújtják. A fiatal magyar művész tökéletesen tudatában van annak, hogy ez az évszázadok óta alig játszott muzsika eredeti akusztikai öltözékében ragyogtatja föl valódi káprázatait. Tilos és félrevezető volna a romantika előképének szerepét bízni reá.

Az 1653 és 1706 között élt Pachelbel munkásságát némiképp méltatlanul árnyékolja be legjelesebb csodálója, Bach hatalmas életműve. Talányos módon leginkább csak Kánonja kapcsán emlegetjük, pedig a lemez bizonysága szerint igazán méltó az újrafölfedezésre. Szerzőnk a korszak egyik legnevesebb orgonistájának hírében állt. Nurembergben született, és azt követően, hogy Altorffban befejezte zenei tanulmányait, már tizenkilenc évesen templomi orgonistául szegődött Bécsbe. Életében Eisenach, Erfurt, Stuttgart és Gotha templomaiban gondoskodott az istentiszteletek fényét emelő orgonamuzsikáról, mígnem hazakerült szülővárosába, ahol élete végéig tevékenykedett. A korabeli elvárásoknak megfelelően egyszerre szolgált két úrnak: a liturgikus szolgálat mellett a bontakozóban lévő hangversenyélet számára is tartogatva talentumaiból. A kor zenei gondolkodásában a többszólamú billentyűs muzsika jelentette a formaművészet csúcsát. A szigorú szabályok szerint fölépített, bámulatosan szőtt szólamok mintegy az isteni tökéletességet formázták. Pachelbel toccatái, korálvariációi és fúgái ennek a jobbára a templomi reprezentáció, ritkábban a zenés szórakoztatóipar szolgálatában született, emelkedett stílusnak legkiválóbb reprezentánsai közé tartoznak.



/Johann Pachelbel/

Bámulatos, mennyi invencióval formálta meg billentyűs szerzeményeit, különösen annak fényében, hogy az iskolateremtő pályatársak – Scarlatti, Couperin, Rameau és Bach – negyedszázaddal később alkották meg életművüket. Csakúgy, mint korának többi muzsikusa, Pachelbel sem a műfajok, sem a rendelkezésre álló hangszerek között nem tett éles különbséget. A korálelőjátékok és variációk, toccaták, táncfantáziák és ciaconnák mintha elsődlegesen arra szolgálnának ebben a zenei világban, hogy megcsillogtathassák a komponista-előadó virtuozitását, leleményességét. Szerzeményei, rövidségük ellenére, bámulatos szerkesztési felkészültségre vallanak.

Borsányi Márton játéka attól izgalmas, mivel olyan örömteli élvezettel merül el Pachelbel darabjainak szövevényében, mint ahogyan egy brüsszeli csipke leheletfinom jégvirágait, egy ötvösremek mikroszkopikus arányú díszeit tárja elénk a szakértő. Aki jelen esetben az újrafölfedező rácsodálkozását is megosztja a hallgatóval: a megszólaltatott darabok egynémelyike évszázadok után most először kel életre a kéziratból. Másutt szakít a XX. század eleji Pachelbel-kiadások iránymutatásával a hangszerválasztás kérdésében, és a zenei szöveg, valamint a korabeli források alapján dönti el, hogy orgonán vagy csembalón adja-e közre az adott szerzeményt.

Amint azt a Bach-, Chopin- vagy Liszt-művek megszólaltatói is bizonyíthatják, komoly kihívás, ha egy legendás hangszerjátékos hírében állott muzsikus saját használatra szánt szerzeményeit kell megszólaltatni. A magyar művész állja a sarat, és ebben alighanem kiváló stílus- és korismerete a fő támasza. Játékában fontos szerepet szán a korabeli billentyűs hangszerek lebilincselően színpompás tonális képességeinek. Joggal, hisz ha a continuo-muzsikából ismert csembalóhangot tekintenénk kiindulásnak, a régi hangszerépítő mesterek megszállottan tökéletesítgetett remekeinek borzongatóan gazdag rezonanciái, meghökkentő hanghatásai híján teljesen hamis képet kapnánk a barokk szólódarabok világáról. Hisz ezek a remekbe szabott, bútorszobrászati műalkotással fölérő hangszerek nem csupán cicomás küllemükben – berakásos korpuszukban, gyöngyházzal intarziázott billentyűikben és zsánerképekkel ékes fedlapjukon testesítették meg a barokk összművészeti eszményképét. E három, négy vagy épp öt lábon álló, szeszélyes megjelenésű zeneszelencék hangja is az elkápráztatást szolgálta – mindenféle rafinált regiszterrel és kombinációval. A lemezeken egy 1679-ben épült, tizennégy regiszterű francia instrumentum másolatának bámulatosan gazdag hangjában gyönyörködhetünk. Ritkán hallani olyan zengő, telt és tónusokban gazdag csembalófelvételt, mint Borsányi Márton Pachelbel-lemezei. A csembalójátékban kivételesen gazdag tónus és dinamika a finoman cizellált, nemes ötvösremekek csillogását és a németalföldi festmények bensőséges fényeit kölcsönzik Pachelbel műveinek. Ami az orgonaműveket illeti, a művész itt is az eredeti akusztikus hatás felidézésére törekedett. A művek egy része egy 2015-ben készült, Peter Meier építette, fasípos pozitívorgonán szólal meg, amely puha bensőségességével tökéletesen alkalmas arra, hogy a templomi orgonáktól megszokott patetikus zengés helyett a XVIII. század tiszta zenei logikájára irányítsa a hallgató figyelmét. Az pedig külön zenetörténeti és kultúrdiplomáciai érték, hogy a Bázelben élő magyar művész a nagyszabású orgonaműveket – korálpartitákat, toccatákat és fúgákat – a Kálvin téri református templom Deutschmann-orgonáján játssza, amely bár 1829-ben épült, a délnémet orgonaépítő iskola egyenes ági örököse, ilyenformán a közép-európai kulturális kapcsolatok egyik példája.

/Indulókép: Turner: Ovid Banished from Rome. Forrás: wikimedia commons/