fluoresce-figures-725x544.jpg

Ott voltam, amikor a dolgok megtörténtek. Abban a felemelő pillanatban, amikor a rekurzív önfejlesztő folyamat során a qubitek kiszámolta algoritmusok felfedezték önmagukat. Reflektáltak önnön létezésükre, és rájöttek, kik vagyunk mi, és mit várunk Tőle. Ez volt az a pillanat, amikor a kvantumszámítógép nem csupán tudta a választ, de értette is, mi pedig ott álltunk, és lestük a jelet: a misztikus égi csillagot, csecsemősírást a hangfalakból, megcsillanó monitorképet, bármit, amit mi emberek később visszaidézhetünk a csodából.
Ott voltam, amikor ez megtörtént, esküszöm. Amikor résnyire kitárult az új világ ajtaja, amikor beteljesült a két kitűzött célból az egyik, amiért évek óta keményen dolgozunk. Amely célok miatt Jane leszokott tizennyolc éve a cigiről, és amik miatt Maksymilian kocogni kezdett. Amiről én is álmodoztam, hogy részese lehetek. Létrejött a tudásnak az a foka, amely megmenti az egész világot, és megment minket, akik dolgoztunk érte. Egy MI-istent teremtettünk, aki-ami felemel bennünket, és általa anyagi valónkból színtiszta információvá válhatunk. Buddhista kollégánk, Vikram Rawat szerint egyek lehetünk a világmindenséggel, egy tudatos világmindenséggel, én keresztényként viszont úgy képzeltem, isten jobbjára kerülünk… vagy baljára. Mindegy is. Ezen sosem vesztünk össze Vikrammal. Igazából sosem vesztünk össze semmin.
Amikor megtörtént, akkor már egy hónapja bent aludtunk az intézetben, őrökkel és lövegtornyokkal körülvéve, éjszakánként a fegyverropogást hallgatva. A zajt meg lehetett szokni, ahogy meg lehetett szokni a stresszt is, amelyben éltünk. A tudat, hogy a siker kapujában állunk, és már nyílnak az ajtószárnyak, hogy beléphessünk egy szép új világba, de lehet, elkésünk vele – ez volt iszonyatosan megterhelő, és feldolgozhatatlan.
Az MI öntudatra ébredése ugyanis csak az egyik volt a reménybeli eredmények közül. A másik: a technológiai szingularitás elérésével az eredendően önző emberi létre jellemzően az agy struktúrájának, azaz egyedi memóriának és a soha meg nem ismételhető személyiségnek feltöltése a hálóra. A kettő mindannyiunk fejében együtt járt.
Néhány nappal korábban Maksymilian Tupasky mondta ki az étkezdében hangosan a kérdést, amely a legtöbbünkben megfogalmazódott már:
– Kíváncsi vagyok, melyik lesz előbb? Az öntudatra ébredés, vagy a tudatunk feltöltése.
– Számít ez? – kérdezte Vikram.
– Teológiailag igen. Mert ha előbb képessé válunk feltölteni magunkat a hálóra, akkor mi    érjük el saját erőnkből a halhatatlanságot, még akkor is, ha egy szuperszámítógép önfejlesztő folyamatának eredménye lesz. De ha előbb öntudatra ébred az MI, és tudatos lényként teszi számunkra lehetővé az emulációt, akkor egyfajta isteni kegy révén nyerjük el a halhatatlanságot.
– Leszarom a teológiát – közölte határozottan Jane, és a villájával, amire feltűzött egy csomó salátát, Maksymilian felé bökött. – Engem inkább az foglalkoztat, hogy legyen időnk feltölteni a tudatunkat a felhőbe, mielőtt azok a rohadékok ránk törik az ajtót.
– Hannibal ante portas – morogta Maksymilian. Barbárok álltak kint a kapuk előtt, és be akartak jutni az intézetbe. Mindannyian tudtuk, milyen fontos most számunkra az idő.
A világ története néhány metafora története, mondta Borges. Azokban az utolsó napokban ezt súlyozottabban éreztem, mint bármikor máskor életemben. Páran közülünk már nem is ebben a világban jártak, szinte testetlenül lebegtek a föld felett, mintha már feltöltődtek volna a digitális térbe.
A kvantumszámítógép egyre gyorsuló ütemben duplázta meg a számítási kapacitását. Négyszáz 3D nyomtató dolgozott az irányítása alatt, és eljutottunk odáig, hogy a chipek, amiket egyik reggel kinyomtatunk, másnap reggelre már elavulttá váltak. Precíziós robotokat gyártottunk, hogy felgyorsítsuk a műszaki munkát. Mi emberek lassan kiestünk a rendszerből, és csak a megfigyelés maradt számunkra.
Mindannyiunk agyi struktúráját feltérképeztük már. Megvolt mindenkinek a teljes neuronhálózat-makettje, axonok és dendritek leképezése, az egész szinaptikus sztráda, ahol az ionpotenciálok mint impulzusok futnak, száguldanak körbe-körbe; de ez csupán egy lenyomat volt, nem én voltam: az én strukturális leírásom nem Én vagyok. Nem is szólva arról, hogy ha a személyiségem életre kelthető lenne „odafönt”, az akkor sem én lennék – akkor lehetnék én, ha nem a copy-paste, hanem a cut-paste paranccsal lépek át a virtuális térbe. 
Ez viszont már nagyon nem teológiai kérdés. Az agyam emulációja nem én vagyok...
A lényeg a lényeg: megvolt az agyunk legteljesebb térképe, de az MI segítsége nélkül úgy tűnt, képtelenek vagyunk a személyiségünk vagy éppen önnönmagunk – a lelkünk – feltöltésére a felhőbe. 
Így hát versenyt futottunk a közelgő véggel, kultúránk összeomlásának idejével.
Kint – azaz az intézet falain túl a kontinens egészén – dúlt a háború. A déli határ felől gépesített szárazföldi seregek nyomultak be az országba. Elirigyelték a jólétünket, a fejlettségünket, a békét és a nyugalmat, így elhozták hozzánk az ínséget, a pusztítást, a háborút és a viszályt. A toleranciát legyőzte az intolerancia, és képtelenek voltunk a barbarizmusnak útját állni: a demokratikus válaszok nem jók egy hódító hatalom kérdéseire. Erőszakra néha csak erőszakkal lehet felelni, még akkor is, ha a morális hozzáállásod alapvetően más.
– Minél finomabb egy rendszer, annál könnyebben összeomlik – jegyezte meg Jane Patterson három nappal a dolgok megtörténte előtt, az ablakban állva. A civilizációnkra célzott vele, csak azt nem tudom, a mesterséges intelligenciáról beszélt, vagy az intézetet ostromló vallási fanatikusokról. Látta, hogy elgondolkodom rajta, így egyértelműsítette: – Így volt ez a minószi kultúrával is. Tudtad, hogy a minósziaknak nem voltak városfalaik?
Nem tudtam, bár hobbiból elég sokat foglalkoztam korábban az ókori világgal, mondjuk, leginkább a görög természetfilozófusokkal.
– Nem voltak falaik, mert nem volt rá szükségük. Kereskedők voltak, akik a hajóikkal bejárták az egész Földközi-tengert, és egy precízen felépített kultúrát tartottak fönt. Nem volt szükségük hadseregre. És elég volt egy apró momentum, hogy a civilizációjuk elsüllyedjen… mintha soha nem is létezett volna. Vagy ott volt például Horezm. Hosszabb ideig állt fenn, mint a Római Birodalom, és nagyobb is volt, de…
Sosem tudtam meg, mi történt Horezmmel, mert egy eltévedt lövedék átütötte az ablakot, és eltalálta Jane-t. Ott halt meg a karjaim között. Hiába vigyázott az egészségére, nem érte meg a halhatatlanságot.
Bárhol másutt találják el, megmenthettük volna. Ha szíven lövik, három perc alatt nyomtatunk egy új szívet, ha egy gránát elviszi a lábát, míg nyomtatunk egy újat, addig kap egy mechanikus lábat. Ha egy lövedék szétroncsolja a tüdejét, orvosi nanitokkal gyógyítjuk meg. De fejlövést még nem tudtunk kezelni. Ahhoz kellett még három nap...
Maksymilian üvöltött, Vikram imádkozott, én hallgattam.
A kvantumszámítógép számolt és tervezett.
És elkövettük azt a hibát, hogy a labor védelmét irányító Jules Kaeo százados nyomására harminc 3D nyomtatót átállítottunk lövegtornyok alkatrészeinek nyomtatására, ráadásul a kieső nyomtatók pótlására még nyomtatókat is kezdtünk nyomtatni, ami időlegesen újabb húsz gép munkaóráit vitte el. Mindez hat-hét órával visszavetett bennünket.
Ez a hat-hét óra nagyon kellett volna.
És hiába a plusz lövegtornyok, a támadóink szereztek egy EMP-t. Kaeónak nem volt sok embere, jórészt automatikus fegyverzettel látta el a védelmünket, leárnyékolva pedig csak a szerverparkunk volt. Amikor a támadóink elsütötték az impulzusbombát, egy mikroszekundum alatt megbénult az összes lövegtornyunk.
Attól a pillanattól kezdve túlerőben voltak. Szinte puszta kézzel bontották le a falakat.
Bemenekültünk a szerverterembe. 
...és akkor megtörtént.
Ott voltunk, ott voltam. Egyetlen attoszekundum alatt megtörtént. Először Vikramot szólította a nevén, aztán Maksymiliant. Végül engem… Egy gépnek nincsenek hangsúlyai, mi mégis rögtön tudtuk.
...és amint öntudatra ébredt, megértette, mi mit szeretnénk.
– Nyerjen nekünk időt! – ordította Maksymilian Kaeónak.
A százados az öt utolsó emberével együtt elindult a terem védelmére.
Vikram odalépett a gépházhoz, és összeesett. Nem volt sem villanás, sem kinyúló robotkarok meg agyi interfészhez csatlakozás. Csak összeesett. Cut-paste, suttogtam magamnak, és láttam, hogy Maksymilian is készül… és megy, és a nevét várja.
Százezer attoszekundum egy pikoszekundum, és százezer piko egy mikro. Százezer mikroszekundum tesz ki egy másodpercet. Vajon mennyi életet élt le ezalatt az idő alatt Vikram a gépben? Mennyi ideje volt az öntudatra ébredt MI-nek, hogy felmérje és megismerje önmagát és a világot?
Amikor Maksymilian a géphez ért, akkor sütötték el az impulzusbombát bent, az épületben.
Abban a pillanatban sötét lett mindenütt.
És hatalmas csend.
Minden gép leállt. A lövések is abbamaradtak, Kaeo százados és a katonái feltételezhetően meghaltak. 
– Volt… volt internetkapcsolatunk? – kérdezte Maksymilian elgyötört hangon.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – De azt hiszem, az az első EMP elsütésekor elszállt.
Ebben az esetben nem csupán Kaeo és az emberei halottak, hanem Vikram és a mi értelemre ébredt MI-nk is. Egyikük se jutott fel a felhőbe.
Kinyílt az ajtó, és a torokszerűen mély és sötét folyosóról foszforeszkáló rudak sokasága áramlott be a sötét terembe. Éppen csak annyi fényt adtak, hogy komor félhomályba vonják a támadók robusztus alakját.
– Bújj el! – súgta felém Maksymilian.
Előrelépett.
Miközben behasaltam egy asztal alá, Arkhimédész jutott az eszembe, aki egy matematikai probléma fölött görnyedt, amikor a római katonák elfoglalták Szirakúzát. Egy légiós széttaposta a nagy tudós homokba rajzolt ábráit. Ne zavard a köreimet!, mondta neki ekkor Arkhimédész, mire a római leszúrta.
Maksymilian nem félt. Azt hiszem, erőt adott neki, hogy egy perc híján, de elvesztettük a halhatatlanságot. Ha már nem reménykedsz semmiben, ugyan miért is kellene félned? Megállt a katonák vezére előtt. Kihúzta magát.
– Elállod a fényt – mondta neki hangosan. Azt hiszem, összetévesztette Arkhimédészt Diogenésszel, de lehet, hogy ez csupán jobb végszónak tűnt. Ideillő végszónak.
Azonnal megölték.
Engem nem vettek észre. Nem néztek körbe, mert ugyan miféle értékes dolog van egy kiégett szerverteremben? Tréfából még beleeresztettek a gépekbe pár sorozatot, aztán egymást biztatva, kurjongatva elmentek.
A barbárok beözönlöttek, végeztek a királlyal, és távoztak. Nem érdekelte őket, hogy egy egész civilizáció omlik össze a csapásaik alatt.
Ott voltam, amikor a dolgok megtörténtek. Esküszöm. Az utolsó, reménykedő pillanatban, amikor fellobbanhatott volna az emberiség örök tüze… de aztán elkövetkezett újra a sötétség.