HEGEDŰS KOLOS.jpg

1978−1988-ig a Szentendrei Ferences Gimnázium igazgatója, 1988−1994-ig provinciális. Súlyosbodó betegségében egyre szelídebben éli elénk a Szent Ferenci tanítást a "tökéletes boldogságról”.  2020. december 11-én lett 75 éves.

Pár hónapja a szegedi ferences kolostorból a budapesti Margit körúti ferences kolostorba érkeztem az egyik testvér esti névnapi köszöntőjére. Ott is aludtam. Másnap reggel többen megszólítottak: okvetlenül keressem meg Kolos atyát, menjek be hozzá, mert valami titka van, valamit nagyon el akar nekem mondani. Mi lehet az? Milyen – eddig fel nem tárt – titkát osztaná meg velem? Reggel, bizony még a szentmisén is erre kalandoztak el a gondolataim. Leperegtek előttem közös „kalandozásaink”, és föl-fölvillantak a kérdőjelek is. 

Kezdem azzal, ami elsőként eszembe jutott. Már az igazgatósága alatt véget ért a „hét szűk esztendő”, egyre többen jelentkeztek a szentendrei Ferences Gimnáziumba, szűknek bizonyult az eredetileg csendőr laktanyának szánt épület, bővítésre szorult. Nagyvonalú tervek készültek. Ezeket Kolos atya bemutatta az akkori esztergomi érseknek, Lékai bíboros úrnak, aki nem tétlenkedett, nyomban vitte is őket Miklós Imréhez, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnökéhez, aki – láss csodát – sebtében jóvá is hagyta az engedélyeztetésre még be sem adott terveket. Ezek után Kolos atya bizakodva nyújtotta be jóváhagyásra az építési kérelmet, ahogy ezt tenni kellett ötszáz évvel ezelőtt, a török hódoltság alatt is. Pár hét múlva egy délutáni tárgyalásra hívatták az ÁEH-ba. Épp annak a napnak az estéjére már megbeszéltük, hogy együtt megyünk el Esztergomba fölköszönteni névnapján az ottani igazgatót, Teodóz atyát. Beültem Kolos atya vadonatúj Wartburgjába, melyet vadonatúj jogosítványa birtokában vezetett. Feltűnt, hogy ezen az estén Kolost olyannak láttam, amilyennek még soha: letaglózva, kifacsarva. A látási viszonyok jók voltak. Ő mégis arra panaszkodott vezetés közben, hogy alig lát, és olyasmit is mondott, amit az ő szájából még sohasem hallottam – hogy fáradt. Visszakérdeztem, jól hallom-e. Jól hallottam. Ez azért volt különös, mert a Jóisten olyan hatalmas testi-lelki teherbíró képességgel áldotta meg, hogy több ember munkája sem kottyant meg neki. Úgy volt igazgató, hogy megőrizve az osztályát is, teljes óraszámban tanított, tanítás után pedig Pasaréten, ahol lakott, már hittanórára várták az egyetemistáknak. Fáradtan vezetett. Valahol már Esztergom-kertváros közelében egy patakon átívelő hídnál nagy csattanás, pörgés, s az autó eleje a mélyben hömpölygő, zavaros folyócska fölött állt meg. A hátsó fele viszont fönnakadt – Isten csodája – a hídkorláton. Kolos arcára kiült a rémület, majd megszólalt: most mit csináljak? Hogy akkor bennem mi játszódott le, már nem is tudom. Annyi bizonyos, hogy nem volt bennem pánik, s Kolost nyugtatandó, tréfás ésszerűséggel válaszoltam: húzd be a kéziféket! Megtette. S ezután higgadt racionalitással dolgozott a megoldáson.  Ez a baleset számomra nem vált rémtörténetté. 

Kávémat kavargatva nem is ez foglalkoztatott. Sokkal inkább az, mi történhetett az ÁEH-ban aznap délután. Szóval: ki taglózta le Kolost? A Bakó? Így hívták a katolikus főosztály vezetőjét. Ki kólintotta ennyire fejbe? A Bárdos? Így hívták a szerzetesi ügyek előadóját. Kolos annyit elárult, hogy hosszan hangoskodtak, magyarul: üvöltöztek vele. Vajon azért-e, mert megkerülte a hivatali utat, s kérvényével csak a bolondját járatta velük? Vagy azért, mert itt a hivatali alsóbb szinten még nem tudtak a magasabb szintű jóváhagyásról, ezért az elvtársak a szokványos hangoskodással kezdték: mit képzelnek maguk…, azért mindennek van határa… stb. Nincs új a nap alatt. A jegyzőkönyvek, a kordokumentumok tanúsága szerint a „török egyházügy” a szegedi gvárdiánokkal ugyanebben a stílusban tárgyalt. A hazug behízelgést primitív durváskodás követte: a mit képzelnek maguk, gyaur kutyák, még hogy bővítenének, építkeznének stb. Kolos elmondása szerint ő ott nem szólalt meg, hallgatott, mert tudta, hogy az ügy sínen van, „a kutya ugat, a karaván halad”, az iskola épülni fog, ahogy most is épül, szépül, bővül. Isten áldása van rajta, mint ahogyan az elmondott balesetben rajtunk is. És ez a lényeg. De aki nem szokta az üvöltözést, apja, anyja is szépen beszélt hozzá, a ferencesek is az esztergomi gimnáziumban, ahová járt, annak ez idegőrlő.

Azon a reggelen, már zuhanyozás közben, más is eszembe jutott. Az ÁEH-ba Kolos révén beszüremkedett az Evangélium: „Szeresd ellenségedet…” A történetet Kolos atyától hallottam. A végéről kezdem. Egyik emberüket, a már említett Bárdos Deák Bélát, a szerzetesi főelőadót kivezette az ÁEH épületéből, beültette az autójába, és elhajtott vele. A főelőadó úr, Bárdos elvtárs úgy nézett ki, mint akit összevertek. Roskadozott, hétrét görnyedt, csak Kolos atya tartotta átkarolva, szinte vitte. A portás őrparancsnok a látványtól sóbálvánnyá vált, az uzsonna is kiesett a kezéből. Az történt, hogy a feszült tárgyalás végeztével a főelőadó föl akart állni, de sehogyan sem sikerült neki. Kiújult az idegbecsípődése, az isiásza. Rémülten nézett Kolos atyára: most hogy megyek haza? Hazaviszem – jött az azonnali válasz, és a ferences testvér már nyúlt is atyaian, gyengéden, de erős kézzel a bajbajutott felebarát felé. Az akció sikerült. Bárdos Deák felesége hálálkodva vette át az ő Béláját Kolos atyától. Hogy ezután volt- e stílusváltás, hangnemváltás a Hivatalban, azt nem tudom. Ezt homály fedi. Lényeges? A lényeg, hogy Kolos atya a Lélekre, lelkére hallgatva szép evangéliumi győzelmet aratott. 

Öltözés közben, szokásos reggeli szertartás: a zoknimat kerestem, nem értettem, hogyan kerülhetett az ágy alá, ahogy azt sem értettem… Mit nem? Fölkerestük Kolos atyával, aki akkor szentendrei igazgatósága mellett helyettes tartományfőnök is volt, a frissen kinevezett esztergomi érseket, Paskai Lászlót, aki kalocsai koadjutor érsekként, ha Budapesten intéznivalója volt, egyik paptársánál lakott a XII. kerületben, egy meredek utca tetején álló házban. Egy több hete húzódó, igen kényes ügyben jártunk nála. Az ÁEH koholt vádak alapján, a katonai elhárításra hivatkozva követelte az esztergomi érsektől és a ferences tartományfőnöktől, hogy egyik kispapjukat − név szerint megmondták, hogy kit − küldjenek el. Abban egyetértett az érsek és a tartományfőnök, hogy a parancsot nem szabad teljesíteni, ezért azt nem hajtják végre. Ennek a mikéntjét, taktikáját kellett megbeszélnünk. Leparkoltunk a ház előtt, ahol a Paskai érsek lakott – ekkor még nem volt bíboros. Kolos atya annak rendje és módja szerint a megállás után behúzta a kéziféket. Én kiszálltam, és meglátva egy fél téglát, gyorsan az autó kereke alá tettem. A sofőr somolygott, hogy teljesen fölösleges, hiszen a kézifék a lejtőn is megtartja az autót, Wartburg ez, nem lovas kocsi, de a kedvemért otthagyta a téglát a kerekek alatt. Dolgunk végeztével kijöttünk a házból, de nagy meglepetésünkre nem találtuk az autót. Aztán megpillantottuk, úgy jó kétszáz méterrel lejjebb. A tégla ugyanott volt, ugyan az alatt a kerék alatt, ahová én tettem, s a kézifék is behúzva maradt. Mi történt? Mi történhetett? Kolos atya Szentendréről a németóráról jött, ott magnót használt, majd betette az autóba, a hátsó ablakba. Ez irritálhatta a biztonságiakat? Vagy a Jóisten általuk is üzent? A „meredek úton” nem a kézifék és nem is a tégla-támasz tart meg bennünket, de „aki az Úrban bízik, akár a Sion-hegy, megmarad örökre, rendületlenül” (Zsolt 124,1).  

Kolos atya provinciálisként minden ügyet a legszemélyesebb dolgának érzett. Ezért nem túl nagy apparátussal dolgozott. Az ő szolgálata idején a provincia szó szerint a padlóra került. Szobájában az újjáépítési tervek, a renoválási projektek, a kolostor- visszavétel tárgyalásainak jegyzőkönyvei, irat-irat hátán, a padlón hevertek, így látta át a szövevényes történéseket. A szobája amúgy is multifunkcionális volt: hálószoba, iroda, dolgozószoba, a rendtársak számára fogadószoba. Vigyáznunk kellett, hogy egyetlen tervet, tervrajzot, jegyzőkönyvet se tapossunk össze. Mint a kotlós a csibéi között, ügyesen emelgetve a lábunkat kellett közlekednünk a papírhalmok tengerében. S ha valaki elvétette, Kolos atya fölszisszent: vigyázz, fiú! Ne taposd össze a szegedieket, a gyöngyösieket! Miközben igaz, hogy a papírok a padlón voltak, a provincia az új lehetőségek közepette már próbálgatta szárnyait. Segítette a másik két magyar provinciát, a Mariánát és az erdélyi Szent István provinciát, hogy a föld alá kényszerített, gúzsba kötött állapotból növekedésnek induljanak. Új házak népesültek be kis közösségekkel, helyet adva kollégiumoknak, szociális intézményeknek. Mátraverebély-szentkút ekkor vált nemzeti kegyhellyé. Ukrajnában, Kárpátalján misszió alakult, mely egyházmegyévé terebélyesedett. Kolos atya szobája előtt elmenve, a szentmise előtt, s azután alatta is, foglalkoztatott a gondolat, vagy inkább az érzés, hogy lám, az iratok lehettek akár a padlón is, de az imádságos lelkületnek köszönhetően a provincia új életre kelt. S milyen nagy baj lett volna, ha az ellenkezője történik: az iratok, az intézés, az ügyek felmagasztalva; az imádság meg padlóra kerül.

A szentmise után nyomban indultam fölkeresni Kolos atyát. Már a szobája előtt várt. S kérés, kérdezés nélkül kezdte mondani, hogy mi is az a titok, amit velem mindenképpen meg akar osztani. Nem ilyen vagy olyan ügyet, hanem csak az ő ügyét, egyetlen ügyét együgyűen, a 62. zsoltár szavaival. És következett a vallomás: „Isten, te vagy az én istenem (…), / Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped (…). / Irgalmad többet ér, mint az élet (…). / Lelkem szorosan átölel téged (…). / Védelmezőm lettél, és szárnyaid oltalmában örvendezem”. Mondta mindezt az a Kolos atya, akinek az egészsége évek óta olyan, mint a Wartburgja: zúgó patak fölött, ég alatt; vagy a meredek út lejtőjén; vagy mint a provincia iratai: a padlón. Ezt épp ő mondhatta, aki a sok jaj és baj közepette megtanulta, hogy nem a „kézifék”, és nem a  „tégla-támasz” ment meg minket, hanem az, aki a süllyedésünket megélve, azt emelkedéssé, az áldatlan állapotot magára véve, azt áldott állapottá változtatja. Az egyik ferences kispap írta Jézussal dialogizálva a szakdolgozatában: „‘Elvetik és megölik’ (Mk 8,31), ezt olyan pontnak tartom a Te életedben, ahol Istennek az emberhez lehajló, pazar szeretete, eléri a csúcsot, ennél nincs lejjebb!” És ebben a „nincs lejjebb” csúcson hangzik a megfeszített Jézus imájának csúcs-mondata: „Éli atta – Istenem vagy” (Zsolt 22,11). Ezt mondja ki a 62. zsoltár első sora is: „Isten, te vagy az én Istenem”. 
„És szárnyaid oltalmában” a zuhanás „nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, / visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe.”  (Pilinszky János: Egyenes labirintus)                                                                                                                                                                                                                                             

Kolos! Isten éltessen!
László

A szerző ferences szerzetes.