Hajdu Antal, a legendás igazgató a hatvanas évek elején

Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium legendás igazgatója, Hajdu Antal száz esztendeje, 1921. január 12-én született egy kis Zala megyei faluban. Az iskola életének legnehezebb időszakában, 1953-tól 1965-ig vezette a meghagyott rendek kezelésébe visszaadott nyolc katolikus iskola egyikét. Neki köszönhetően sikerült az 1956-os forradalom napjaiban megőrizni az intézet falai között a rábízott több száz diák életét. Egykori diákja és később az igazgatóságban is utóda emlékezik rá.

P. Hajdu Antal fiatalon, 1953-ban 33 évesen lett igazgató az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban. A hatalom szemében tiszta lappal induló szerzetest kiváló emberi tulajdonságai tették képessé a vezetésre. Határozott, egyszerű és egyértelmű utasításokat adott. Történt, hogy az egyik osztályból éppen érettségi előtt tizenegy diákot tanácsolt el, mert megszegték a házirendet. Azért tehette meg, mert ő minden áldozatot meghozott az iskoláért, s ez abszolút tekintélyt adott neki.
Ábrázoló geometria és matematika szakos tanári oklevelet szerzett az egyetemen. De amikor szükség lett kémiatanárra, elvégezte a kémia szakot, ha fizika tanár hiányzott, fizikát tanult az egyetemen, majd amikor oroszt kellett tanítani, abból is felsőfokú képesítést nyert. Minden gyereknek szívesen nyújtott segítséget, főként a gyengéknek. 1973-ban az osztályunkból év végén 13-an buktak oroszból, ám matematikából, amit ő tanított, senki sem.

Megalakította a „mameluk”-ot, a matematikát megkerülő lusták klubját. Számukra addig tartott korrepetálást, amíg mindenki meg nem értette a tananyagot. Falusi ember volt, mint a diákok többsége. Szemléletes példákkal oktatott: lovat és kötőféket hozott a függvényekre, almacikkeket a törtekre. Ha valamit még így is nehéz volt megérteni, elővette az almát és a bicskáját, és pillanatok alatt megtörtént a szemléltetés.


Az ő hősiessége és szembenállása a diktatúrával úgy valósult meg, hogy semmilyen provokatívnak minősíthető, meggondolatlan beszédet nem engedett meg. Minden uszítást, ellenségeskedést leállított. Értelmiségi emberként példát adott a kétkezi, fizikai munka vállalásában. A papokról akkoriban úgy beszéltek, hogy ők urak és a társadalom ingyenélői. Maga volt ennek eleven cáfolata. Számára magától értetődőnek tűnt, hogy amikor megérkezett a kollégiumba száz mázsa szén, az udvarról néhány vállalkozó fiúval betermelték az egészet a pincébe. Ha vidékről jött az étkezéshez hagyma vagy kukorica a disznóknak, pár diákkal együtt felhordta a zsákokat a vállán a negyedik emeleti padlásra.
Sok börtönből szabadult tanártárs és osztályidegen család – főnemesek és katonatisztek – gyermekei köszönhették neki, hogy ebben az iskolában segítséget s védelmet élveztek az államhatalom üldözése idején. Hitt abban, hogyha mindenkivel jóindulattal és őszinte megbecsüléssel bánik, nem történhet baj.
Hajnali négykor kelt, majd szentmise. Téli időben a sportolni vágyókkal a Strázsa-hegyre gyalogoltak, ott síelés, majd vissza reggelire az iskolába. Egész délelőtt órák és az igazgatói feladatok ellátása, ebéd a rendi közösséggel, majd a még a háború előtt kapott Land Roverrel munka a disznóhizlaldában, délutáni felkészülés a diákokkal a másnapi iskolai számonkérésre, vacsora és közös ima a rendtársakkal, azután a teljes rózsafüzér elimádkozása közben a fiúk esti programját is irányította.
Előfordult, hogy fiatalos lendületből a diákebédlőben a kenyér lerepült az asztalról a földre – ha meglátta, odament, felvette, megcsókolta és megette. Mások verejtékes munkáját tisztelte meg vele.
Híresek voltak ötperces, irodalmi igényű prédikációi. A szelídségében rejlő erő, a teológiai mélységek egyszerű, mindenki számára érthető megfogalmazása vonzotta a diákokat.
1975 áprilisában, még mielőtt belépett hozzánk az osztályba, agyvérzést kapott. Kezével a tanítás előtti imához keresztet próbált rajzolni. Láttuk, hogy nem megy. 18 évesen nem ismertük föl azonnal, hogy mi történt. Beszélni nem tudott, ajkai furcsán, torzan mozogtak. Intett, hogy üljünk le, beírta a naplót és kiment. Dermedten ültünk, csak jó néhány perc elteltével próbáltunk érdeklődni, merre ment, hová lett. Hónapokig nem láttuk, lebénult, kórházban, majd szanatóriumban kezelték. Nem dolgozhatott tovább. Ám, hogy a közösség javára tegyen még valamit, megtanult kosarat fonni. Egy év múlva 56 évesen halt meg. Temetése ünnep volt: az igaz ember benső ereje és lelki békéje ért körbe, s zárult le.
Abból az évfolyamból, amelyet tanított, négyen lettünk ferencesek, s a végzős 66 diákból még tízen választották a papi hivatást.
Hajdu Pál P. Antal 100 éve, 1921. január 12-én Pókaszepetken született. Hála legyen érte a jó Istennek!