Kemsei István: És ne tovább

Kemsei István válogatott verseskötete félévszázados lírikusi pályafutás szintézise. A szerző fontosabb korábbi köteteiből (pl. Feljegyzések lyukas zokni-korszakból, Át a szoros kapun, Levelek Pontusba, Don Juan énekei, Zsánerképek az autóbuszon, A vakond feljön) emel át verseket, felvázolja egy hosszú alkotói fejlődés történetét, s egyúttal megmutatja azt is, mi állandó ebben a költészetben. 
Kemsei István a kezdetektől fogva alanyi költő, akinek verseit szinte mindig fanyar humor, erős irónia és önirónia, illetve erős filozofikus hangvétel és bölcseleti utalások rendszere hatja át. Nem ritka az sem, hogy önmagát, a világról alkotott reflexióit valamely tárgyba vagy állatba oltja, egyfajta neo-szimbolista atmoszférát kölcsönözve verseinek, s e szimbólumhasználat olykor magánmitológiákat is megteremt, miként arról példának okáért A félszemű kutya című vers tanúskodik, mely a címben szereplő állatot sajátos magánszimbólummá emeli. 
Az ironikus-filozofikus ön- és világreflexiók és bölcselet mellett e lírának ugyanakkor kulcsmotívuma az emlékezés is – mintha a múltban szükségszerűen minden jobb lett volna, a jelen pedig szükségszerűen kiszámíthatatlan és bizonytalan lenne. Vagy mindez csupán azért van, mert időbeli természetünknél fogva egyedül a múltról rendelkezünk biztos tudással? Lényegében e kérdésekre keresik a választ a Levelek Pontusba című, eredetileg 1998-ban megjelent Kemsei-kötet versei, jobbára Ovidius-intertextusokon keresztül, olykor az antik római költő maszkjába bújva, máskor az ő alakját szólítva meg – a szerző gyakorlatilag a kötet egész anyagát átemelte válogatott versei közé, s ebből is kiderül, hogy életműve igen fontos részének tekinti azt. 
De nem mentes Kemsei István lírája a kemény kortársi valóság- és társadalomreflexiótól sem, amely köré a Zsánerképek az autóbuszon című, 2003-as megjelenésű verseskötet tematikája épül. Társadalmunk egyes tipikus, hétköznapi alakjainak valóban leginkább a zsáner pillanatképszerű műfajba sorolható, rövid, csattanós versekben történő, szociografikus enumerációja után egy groteszk, apokaliptikus vízióval, az A lángoló autóbusz című költeménnyel ér véget a ciklus. E látomásban a robogó autóbusz és utazóközönsége társadalmi mikro-pokolként lángol, s mi, olvasók is ráébredhetünk, hogy akár akarjuk, akár nem, sajnos mind ugyanazon a világvégi járaton utazunk, és mint emberek, mind szükségszerűen egyazon, elkerülhetetlen végzet felé száguldunk.
Az Immanuel Kant hálósipkája című, 2006-ban megjelent kötetből átemelt versek csoportja a költő pályáján ismét visszatérést jelentett az alapvetően elmélkedő, gondolatközpontú lírai beszédmódhoz, illetve az irodalmi-filozófiai intertextuális allúziók apropóján írott versekhez. Idézhetnénk akár a Kant filozófiai téziseit parafrazeáló címadó verset is, de ugyanígy találunk e szövegek között Szabó Lőrincnek, Wittgensteinnek, vagy éppenséggel a kötetből beválogatott versek végén egy Lev Tolsztojnak dedikált költeményt is. Ezek a poémák bizonyságul szolgálnak a Kemsei-líra szerteágazó világirodalmi kötődéseire és hagyománycentrikusságára. 
A válogatáskötet végén egyrészt a költő A vakond feljön című kései, 2013-ban megjelent prózavers-kötetéből származó hosszabb, meditatív-filozofikus prózaverseket találunk, illetve korábban kötetben még nem közölt, ám ugyanezt a tematikát folytató, terjedelmesebb prózakölteményeket is szerepelnek. E művek közül a költő számos alkotást még élő vagy már eltávozott alkotótársainak dedikál – többek között Pátkai Tivadarnak, Kálnoky Lászlónak, Határ Győzőnek, Döbrentei Kornélnak, Kiss Benedeknek, Borbély Jánosnak, Villányi Lászlónak, Albert Gábornak vagy éppenséggel Deák Lászlónak. Ezen kései versekben természetszerűleg jelenik meg az öregedés és az elmúlás, mely ellen azonban a költői beszélő nem lázad, hanem teljes mértékben természetes, elfogadható és elfogadandó jelenségként, az emberi élet szükségszerű részeként kezeli őket.


Kemsei István költészete korántsem ateista vagy materialista líra, hanem isten- és megváltáskereső, sőt, talán nem túlzás azt állítani, hogy egyenesen hívő poézis.

Az i/Isten szó nem kevesebbszer, mint huszonhét alkalommal fordul elő a 220 oldalon, többnyire egyértelműen a zsidó-keresztény kultúrkör teremtő Istenét jelölve. Erről tanúskodik többek között a válogatott kötet utolsó előtti, Templom a purgatóriumban című prózaverse, melyben a költő a halál, a megváltás és a túlvilági élet fogalmait a heideggeri filozófia felől kísérli meg igen komplex módon értelmezni a líra nyelvén. E költemények is rámutatnak arra a tényre, hogy költészet és filozófia nem csupán, hogy rokon alkotó tevékenységek, de egymástól gyakorlatilag elválaszthatatlanok. 
Kemsei István költészetére gyakorlatilag pályája kezdetétől fogva időskori verseiig bezárólag ugyanaz a visszafogott, mértéktartó, bölcs, analitikus-filozofikus beszédmód jellemző, mely a súlyos létmegállapítások mellé mesteri módon adagolja az iróniát és öniróniát, mely olykor akár a kíméletlenségig frappáns, de mindenképpen pontos, és elengedhetetlen eszköze a költőt körülvevő valóság lírai analízisének. A klasszikus filozófiai és irodalmi utalások, nagy elődök visszatérő parafrazeálása ugyancsak fontos eszközei a költészetnek, mégsem teszik Kemsei költői világát puszta intertextuális-műveltségi költészetté, hiszen a versek üzenetei jellemzően a rajtuk keresztül megidézett szerzők munkásságát kevésbé ismerő olvasók számára is érthetők. A hagyományban való elmélyültség, műveltség és az üzenetcentrikus, olvasóbarát közérthetőség egyáltalán nem zárják ki egymást, miként arra Kemsei István költészete remek kortárs magyar irodalmi például szolgál. A költői beszélő pedig, bár szinte mindig alanyi perspektívából kiindulva, egyes szám első személyben nyilatkozik meg, sosem csak önmagához és önmagáért valóan beszél, hanem mindig keresi potenciális megszólítottját, olvasóját, akihez üzeneteket juttathat el. S ha e líra időnként el is komorul, és kíméletlen bírálatot fogalmaz meg a világgal, az emberiséggel, a társadalommal szemben, s ha olykor végletesen szkeptikusnak tűnik is, akkor sem tűnik el belőle az optimizmus és az életigenlés, és talán a megváltásba vetett hit sem. Ily módon válik Kemsei István És ne tovább című válogatott verseskötete egyszerre egy jelentős költői életmű betetőzésévé és a kortárs magyar líra alanyi-bölcseleti irányvonalának, ha van ilyen, kiemelkedő darabjává. Miként a Kelletlen kirándulás címet viselő záróvers utolsó sorai szólnak: 

„Egymagam állok a sivárságban. Nagyot
kirándultam az életben, el is jutottam, de
minek.”